SZFE-szori 8. Tipikus volt a Kádár-rendszerben, hogy a legnagyobb kegyeltekké a Rákosi féle pártelit gyerekei váltak. Kontraszelekcióval úgy kerültek be a főiskolára, hogy a káderek rossztanuló, továbbtanulásra nem alkalmas gyermekét berakták oda „melegedni”. Majd ott tanul valamit, aztán majd lesz belőle valami…
Kocka a Keserű igazság című filmből – filmarchív.hu
Aki tisztaszívű vidéki gyerekként bekerült a főiskolára, az csak ámult attól az emberi állapottól, amit ott tapasztalt. Kiábrándító színvonaltalanságot is érzékelhetett. Ezek a párt által pozícióba emelt „szakmai” tanárok ugyanis nemcsak indulásukkor nem képviseltek szakmai tudást, hanem ötvenévi pályafutás után sem. Egy szakirányú vezető ötven éven át irányította a munkát úgy, hogy adott szakmában senki nem kaphatott munkafeladatot, akinek ő ezt nem engedélyezte. Ezért mindenki földig hajolt előtte. Személyi kultuszt alakítottak köré, mint Sztálin és Rákosi köré. Volt olyan tanítvány, aki kamera előtt kezet csókolt neki. Olyan volt, mint a keresztapa. Papinak is szólították.
Ez az ember tanárként hatvan év alatt még egy stencilezett, néhány oldalas szakmai jegyzetecskét sem produkált a filmfőiskolán. Semmilyen írásbeli, tanári munkássága nincs. De még annyi sütnivalója sem volt, hogy Eisenstein alkotótársának, Eduard Tisszének, aki Eisensteinnel együtt a Moszkvai Filmfőiskolán tanított, amúgy a Rákosi-rendszer alatt is, tehát Tisszének a moszkvai diákok számára készített szakmai jegyzeteit lefordítassa. Nem volt jegyzet fél évszázadon keresztül. De gyakorlatban sem oktatott, többnyire az aktuális teendőivel volt elfoglalva.
Nem volt tanulható írásbeli anyag a filmfőiskolán és többnyire nem volt tudásátadó gyakorlat sem. A legtöbb, amit a főiskola adott, hogy hagyták a diákokat megfelelni a szigorú elvárásoknak.
Csinálhattak néhány vizsgafilmet. De ha nem Keletre nézünk, hanem Nyugatra: Joseph Mascelli 1960-as, hollywoodi operatőri könyvének a stencilezett magyar fordítása is a filmgyár padlásán porosodott. Huszonöt év után aktualizálta és tette diákok számára is hozzáférhetővé Vagyóczky Tibor operatőr tanár.
Mascelli kötete
Színvonaltalan, politikailag irányított – az egyik volt diák szóhasználata szerint „morális szemétdomb” – volt a filmfőiskola. Az amoralitásnak csak egyetlen dimenziója volt a politika.
Ha a kontraszelekcióra épülő oktatási rendszerből mégis tehetséges filmes emelkedett ki, az nem az oktatásnak, a „világhíres iskolának” volt köszönhető, hanem a diák talpraesettségének, ügyességének, tehetségének. A későbbi munkalehetőségei ellenben szigorúan a komisszárokon múltak, akik kegyeit ki kellett érdemelni, az övékét, akik kegyenceket tartottak.
1953-ban meghalt Sztálin. Berija és Hruscsov KGB-raportra hívta Moszkvába Rákosiékat, megüzenve, hogy kiknek kell menni.
Berija és Sztálin
A remegő térdű Rákosit személyesen utasították, hogy hatalommámorából vegyen vissza, és Nagy Imrét helyezze előtérbe. A moszkvai utódlási versengésből Hruscsov került ki győztesen, Beriját félreállították. Rákosi is lecsukatta a saját Berijáját, Péter Gábort. Majd 1955-ben megingott a Rákosi rendszer, az újrakeményítésre kitört az 56-os forradalom.
1956-ban a volt nagyok, a forrongó országban gyorsan összedobtak „Keserű igazság” címmel egy „propagandafilmet,” amelyben természetesen nem esett szó a kíméletlen szovjet elnyomásról, senkinek a szájából nem hangzott el a hárombetűs szó, hogy KGB, nem esett szó a társadalom működésképtelenségről. És nem esett szó az egy-párti terrorról, helyette, egy konkrét bűnesetből kiindulva manipulatívan a rendszer-hibákról az egyszemélyi felelősökre hárítva a tömeges elégedetlenséget kiváltó magyar társadalmi problémák okát. Nyilván, a tömeg megnyugtatására szívesen feláldoztak volna néhány kommunistát, ahogyan megtették ezt saját kényükre-kedvükre is. A sebtében csinált, később falból jobboldalinak titulált filmet azonban nem mutatták be. (Érdekes részlet, hogy maga rendező is egyetértett a film „cenzúrázásával”.) Feleslegessé vált a tömegek manipulálása, mert a Magyarországon állomásozó szovjet haderő fegyveresen leverte a forradalmat.
Már a Rákosiék látták a propaganda lehetőséget a nyugati országok televíziózásában. Megbízták a Magyar Rádiót a műszaki kifejlesztésével, aminek a műszaki próbái már a 1956 előtt megkezdődtek és elkezdték a Tv-készülék gyártást is. Az új, Kádár-kormány első intézkedései között felgyorsította az eseményeket, és új közvélemény-befolyásoló eszközt vetett be az akkoriban túl sokat mozgolódó nép otthon-tartására, a Magyar Televíziót. 1957 tavaszán, a következő május 1-jét, Kádár beszédével, már élő adásban nézhette az lesújtott ország. Már akinek volt készüléke.
Kádár János interjút ad a Magyar Televíziónak 1957. május elsején
A forradalmi kormány vezetőjét, Nagy Imrét bírósági eljárás keretében megölték. Nem azért kellett meghalnia, mert miniszterelnök volt, mivel megválasztották; nem azért, mert megtagadta a kommunista nézeteit, mivel kommunista maradt, hanem azért, mert a szovjet befolyást akarta csökkenteni.
Vagyis halálával üzent az akkori moszkvai KGB a magyar KGB-s elitnek, hogy így jár minden parancs-megtagadó!
Be is fagytak a társadalmi állapotok 33 évre. Sőt még tovább…
Mert bár 1989-ben rendszerváltás következett be, kivonultak a szovjet tankok, a következő két évben összeomlott a Szovjetunió, a gazdátlanná vált, üzletszerűen hazaáruló elit azonban tovább irányította az ország életét. Miközben az ország a KGB-ellenlábas titkosszolgálatok „műveleti terepévé” vált. Az első többpárti rendszerben „szabadon választott” Antal-kormány kémfilmes idézettel: „egy hurrikánban táncoló papírsárkány” volt.
Az üzletszerűen hazaáruló politikai elit a korábbi politikai hatalmát igyekezett gazdaságivá konvertálni. Jöttek a privatizációs garnitúrák és az olajmaffiák. Amikor kimerültek a források, létfenntartási küzdelmében az „elit” új gazdát keresett magának. Újabb hárombetűs neveket az ABC-ben. Jöttek az új TV-csatornák, mert az ezredforduló végére a televízió közvélemény-manipuláló ereje megelőzte a filmét. A várt társadalmi felemelkedés helyett továbbra is maradt az eladósodás, a hitelcsapda, a kontraszelekció és a működésképtelenség.
A Rákosi-rendszer kontraszelektált, hazaáruló, diszfunkcionális elitje bár köpönyeget fordított, de fortélyai a mai napig kihatnak. A filmegyetemen professor emeritus egy személy, aki mindent megtett azért, hogy a korábbi – mint a szakmában fogalmaztak – „komisszári hitbizományt” ő örökölje meg.
A rendszerváltozás után a korábbi lelkes komisszárnak eszébe jutott, hogy kellene egy kicsit váltani, legalábbis úgy csinálni. Megalapította a Hungarian Society of Cinematographers-t, a HSC-t, a Magyar Operatőrök Társaságát. És az előtte földig hajolgató szakma megválasztotta őt „örökös elnöknek” élete végéig. Amikor – 91 évesen – elhunyt, akkor vesztette el az elnöki pozíciót. Mintegy 15 évvel a rendszerváltás után.
Ám nyomban emelkedett valaki, aki úgy gondolta: ő ezt a hitbizományt bizony megörökli. Évekig a helyébe is lépett, ám most sértődött, mert mára már nem választották be a HSC elnökségébe sem. Sértődött nyilatkozatokat tesz, miközben Rákosi minisztériumában filmfőigazgatóként serénykedő film-komisszár papa továbbtanulni képtelen fiaként került be a filmfőiskolára.
SZFE
Tipikus volt a Kádár-rendszerben, hogy a legnagyobb kegyeltekké a Rákosi féle pártelit gyerekei váltak. Kontraszelekcióval úgy kerültek be a főiskolára, hogy a káderek rossztanuló, továbbtanulásra nem alkalmas gyermekét berakták oda „melegedni”. Majd ott tanul valamit, aztán majd lesz belőle valami…
Aztán egy részük ügyes lett, megtanulta az eszközöket kezelni. A hatvanas, hetvenes években már iszonyatos túljelentkezés volt, a 2-3-4 évente induló filmrendezői és operatőri szakra: ötvenszeres.
Ebben a mezőnyben arattak a kádergyerekek. Volt eklatánsabb példa a kontraszelekciós karrierre: egy későbbi neves filmrendező, kommunista káderszülők továbbtanulásra képtelen gyermekeként (nevelőintézetről nevelőintézetre, iskoláról iskolára bukdácsolva) megmérettetés nélkül jutott be dokumentum- és tudományos ismeretterjesztő-filmszakra a főiskolára. Nem volt kérdés, hogy elvégzi-e. Jó káderként természetesen azt csinált, amihez csak kedve szottyant. Azonnal játékfilmeket készíthetett a kisfilm helyett. Később taníthatott a főiskolán, majd producer is lehetett. Jelenleg legagresszívebb szószólója a játékfilmes arisztokratizmusnak (hiszen ő játékfilmes, mert a rendszer megengedte neki) kierőszakolója a szakmai szervezetben a dokumentum és tudományos ismeretterjesztő filmesek és tévések szegregációjának (a játékfilmhez képesti elkülönítésének, tulajdonképpen alacsonyabb szintű szakmai kasztosításának). Érdekérvényesítése még ma is olyan számottevő, hogy el is érte, amit akart. Mára ezt a szegregációt a Magyar Filmakadémiában kierőszakolta.
Tehát a kádergyerekek totális kontraszelekcióban indultak.
Aztán néhányan ügyesek lettek és a rendszer kegyeltjeiként csináltak jó filmeket is. De fölvetődhet a kérdés: az évtizedek alatt föl nem vett sok ezer fiatalból, akik eleve jó képességűek voltak, vajon nem lettek volna még jobb filmoperatőrök, filmrendezők?
Nem kellett azonban kommunista pártkáder-gyereknek lenni ahhoz, hogy a rendszer kegyeltjévé váljon valaki. Egy másik példa a Kádár rendszer utolsó évéig végigvonuló kontraszelekcióra: félig magyar származású dél-amerikai ifjú diáknak jelentkezett a főiskola akkori fizetős külföldi osztályába. Nem volt túljelentkezés, szinte kivétel nélkül mindenkit felvettek. A felvételi kikötése volt a tandíjfizetés, és az, hogy végezvén, mindenki visszamenjen dolgozni a hazájába. A párhuzamos magyar állami évfolyamra 630 jelentkezőből, három fordulóban 6 részfeladat alapján felvettek 6 diákot operatőrnek és 6 diákot rendezőnek. Volt olyan diák, aki hetedszer jelentkezett.
Első évben az egyébként „nyitott” oktatás közben, az óráról a hajánál fogva cibálta ki a tanulmányi felelős az egyik magyar állampolgár, bár chilei származású diáklányt, mert őt nem vették fel és ennek ellenére látogatta az órákat. Másodévben tandíjelmaradása miatt kirúgtak egy perui diákot. A nevezetes dél-amerikai diákot azonban annyira a kegyeibe fogadta a kommunista vezetőség, hogy másodévtől tandíjmentességgel ajándékozta meg a „Vezér”. Negyedévben, ha már elengedték a tandíjának a felét, a filmgyár állami stúdiójának a költségvetéséből milliókat utaltak ki neki operatőri diplomafilmre. Hogy ne árválkodjon egyedül a operatőri diplomája, adtak neki pénzt rendezői diplomafilmre is, amelyre kapott ajándékba egy rendezői diplomát is. „Magyar állami adományként”.
Az operatőri és a rendezői diplomafilmjét a támogató filmstúdió bemutathatatlannak ítélte így nyilvánosságra nem került, pedig ez része volt a stúdióval kötött szerződésnek. A diáktársak többsége egyébként nem tartotta tehetségesnek ezt az évfolyamtársukat. Természetesen azonnal játékfilm-készítési lehetőséget kapott és hamarosan tanított is a főiskolán, amikor éppen Magyarországon tartózkodott.
Az évfolyamából, több, nála tehetségesebb magyar diák, anyagi támogatás hiányában nem tudott diplomafilmet készíteni. Mivel fél órás színes kisjátékfilm volt a diplomakövetelmény és ez nem kevés pénzt igényel, van a magyar évfolyamtársak között olyan, aki a következő 30 évben sem tudta előteremteni ezt az összeget, vagy a játékfilm készítés lehetőségét – így azóta sem tudott diplomamunkát alkotni.
Aki nem volt kegyenc, azt be sem engedték a körön belülre, aki kegyenc volt, az bármit megtehetett.
Ez mindössze három példa a sok közül, az egykori kontraszelektáltak közül, mindhárman az SZFE tanárai és ma a legvehemensebb indulattal támadják azt a kulturális szándékot, amely most – a rendszerváltás után harminc évvel – végre tiszta vizet akar önteni a pohárba.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
