Kulin Ferenc, aki 1990 és 1996 között a Magyar Demokrata Fórum országgyűlési képviselője, hosszabb ideig alelnöke és elnökségi tagja volt, legújabb könyvében a rendszerváltás korszakának egyik legnagyobb horderejű eseményét, az SZDSZ-MDF paktumot mutatja be a VERITAS Füzetek sorozatban A Paktum-fantom címmel, amely a Magyar Napló Kiadónál jelent meg.
Kulin Ferencnek, a Mozgó Világ egykori főszerkesztőjének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
– Szerkesztő úr, kell-e ma civil kurázsi ahhoz, hogy a Paktum körüli legfontosabb történelmi tények legalább 90-95 százalékát megírja valaki?
– Nem gondolom, hogy kurázsi kell ehhez. Elég a készség, hogy tárgyilagosak legyünk. Az utóbbi 3-4 évben számos olyan dokumentum, memoár és tanulmány jelent meg, amely lényegesen objektívabb képet fest a rendszerváltozás kezdeteiről, mint amilyen a pártok és a médiumok által manipulált köztudatban él.
Tudomásul kell vennünk, hogy amiket történetekként éltünk meg, mára történelemmé vált, s ez a „műfaj” tudniillik a történetírás nem az emlékezés lélektanához, hanem az oknyomozás szigorú módszertanához igazodik. Bátorság helyett inkább lelki erő kell ahhoz, hogy mindenekelőtt önmagunknak valljuk be: 25 évvel ezelőtt illúziókban ringattuk magunkat, amikor azt hittük, hogy a „szabad világ” tárt karokkal vár bennünket.
– Egyre „népszerűbbek” azok a memoárok, amelyek az MDF és az SZDSZ közötti paktumban láttatják a korszakfordulót ígérő törekvések félresiklásának az okát. Maga a közelmúltban elhunyt Balassi-kardos költő, Csoóri Sándor már akkor ezt vallotta. Miben tévedett?
– Csoóri Sándorral én akkor is és azután is jó barátságban voltam, amikor/amióta nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a kérdésben nem értünk egyet. Ma sem vitatom, hogy a saját nézőpontjából azaz az 1987-ben és 1988-ban felvázolt jövőképünk felől tekintve igaza volt. Az Antall-kormány valóban más irányban indult el, mint amerre a lakiteleki MDF tájékozódott. Csakhogy ez az irányváltás nem az MDF-SZDSZ 1990-es paktumával, hanem az 1989-es párttörténeti fordulattal kezdődött.
Akkor, amikor kiderült, hogy az MSZMP Pozsgay körül szerveződött csoportja nem tud kiválni az MSZP-re keresztelt régi pártból, s hogy ezzel füstbe szállt az a reményünk, hogy a népi baloldal új párjával együtt készüljünk a parlamenti választásokra. Az MDF tehát már 1989 őszén tudomásul vette, hogy eredeti céljait a semlegességet, a népi baloldallal való együttműködést és az úgynevezett „harmadikutas” gazdaságpolitikát fel kell adnia, s egyidejűleg megszavazta Antall József programját, amely az euro-atlanti szövetségbe való beépülés, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal kötendő együttműködés, illetőleg a szociális piacgazdaság követelményeit fogalmazta meg.
A Washingtonnal és Bonnal fennálló akkori kapcsolataink biztatóak voltak, s csak a 90-es választási győzelmünk után derült ki, hogy új partnereink nem fognak segíteni abban, hogy az átalakulás fájdalommentesen történjen meg. Csoóri Sándor nem abban tévedett, hogy kockázatosnak ítélte az irányváltást, hanem abban, hogy a kockázatvállalás kényszerét nem a drámaian megromlott külpolitikai feltételeknek, hanem az SZDSZ-szel kötött technikai jellegű megállapodásnak tulajdonította.
Csoóri Sándor elsősorban költő volt, s nem politikus. A költő, a művész a legkritikusabb helyzetekben is az ideális megoldás lehetőségét keresi, a politikus ezzel szemben a realitásokhoz kénytelen alkalmazkodni. Nem először történt meg, hogy a kétféle helyzetértékelés súlyos konfliktusokhoz vezetett. Mégsem gondoljuk, hogy azért, mert például Petőfi a Batthyány-kormány, vagy Ady Endre Tisza István megítélésében tévedett, személyüket és életművüket e tévedésük alapján kellene megítélni.
– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Az Ön könyve a mai huszonévesek, tehát a korszak iránt már alig érdeklő nemzedék tagjainak is segít-e megérteni: mik voltak a politika felszíne mögött – a társadalom és a kultúra mélyszerkezetében – azok a kezelhetetlen traumák és feloldatlan feszültségek, amelyek a két párt együttműködését a legalapvetőbb közös érdekek képviseletére is lehetetlenné tették?
– Nem hiszem, hogy valaha is lett volna olyan nemzedék, amelyik ne érdeklődne a múltja iránt. Abból a tényből, hogy a fiatalok – s persze az idősebbek – többsége nem foglalkozik a történelemmel, semmiképp nem következik ez. Minden generáció „kitermeli” azt a fajta értelmiségi típust, amelyik szenvedélyesen kutatja a múltat, s felismeréseit közvetíteni próbálja a szellemi közéletben. Több mint négy évtizednyi egyetemi oktatói munkám után merem állítani, hogy a mai fiatalok között lényegesen több „született történész” van, mint a korábbi korszakokban. Azok a feszültségek és traumák, amelyek megmérgezték a rendszerváltozás utáni politikai életet, máig nem szűntek meg, mi több: a hatásuk még intézményesült is, például a tömeg-médiában, a pártstruktúrában. Hogy mik ezek? Erről is szól a könyvem.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
