A minszki megállapodást követően eltelt hét év, és egy napon a Kremlben arra ébredtek, hogy Oroszország nyugati határai mentén egy NATO-kompatibilis agresszív hadsereg sorakozott fel, annak ellenére, hogy Ukrajna nem tagja a nyugati védelmi rendszernek. Az időt kihasználva ugyanis a Nyugat komolyan felszerelte az ukrán hadsereget.
Minszk, 2015 – eurazsia.hu
A Nyugat már 2015-ben háborúra készült Oroszország ellen. Esze ágában sem volt Ukrajnát rábírni a szakadár orosz ajkú régiójával vívott harc beszüntetésre. Időt akart nyerni, amely alatt Ukrajnát felkészítheti a háborúra. A tárgyalások látványos szorgalmazásával pedig, elterelő manőverként, csapdát állított Moszkvának.
A németek által szorgalmazott béketárgyalások csak megtévesztő manőverek voltak.
Ez tényleg olyan, mintha olajat öntenének a tűzre. Az Európai Bizottság elfogadta Zelenszkij ukrán elnök javaslatát, és a jövő hónap elejére uniós csúcsot hívott össze Kijevbe, elsősorban azért, hogy Ukrajna további segélyezéséről tárgyaljanak. A fő téma a katonai támogatás mértéke, az újjáépítés menetének és pénzügyi hátterének megteremtése lesz.
Ambiciózus tervek, mert történetesen az újjáépítéshez elsősorban békére lenne szükség, ami pedig még a láthatáron sincs. Az unió magas rangú tisztségviselőit egy percig sem zavarja, hogy Moszkva éppen most készít elő egy nagyobb szabású offenzívát Kijev ellen, lehet, hogy úgy gondolkodnak: bátraké a szerencse. Ez nem bátorság, hanem olyan provokáció, amely még kilátástalanabbá teszi a béke elérését, mert a Kreml igazolva látja, hogy Ukrajna megtámadása az oroszok szemszögéből nézve jogos volt.
Hogy miért? Vlagyimir Putyin már évekkel ezelőtt, a müncheni biztonságpolitikai konferencián kifejtette, hogy miért kell Ukrajnának történelmi, kulturális, nyelvi, felekezeti okok miatt az orosz érdekszférához tartoznia. Persze erre fel lehet tenni a kérdést, hogy egy nagyhatalom milyen alapon akar saját magának érdekszférát kialakítani?
De akkor fel kell tenni azt a hipotetikus kérdést is, hogy mit szólna Washington ahhoz, ha történetesen Mexikó lassan elkezdene „átcsúszni” a másik oldalra? Biztos nem engedné meg, az ilyesmit egy nagyhatalom soha nem engedi meg. A szomszéd nem lehet az ellensége.
Márpedig ez történt. Pedig előtte felcsillant a remény, hogy a döntő többségében oroszok lakta, akkor még Ukrajnához tartozó délkeleti donbaszi régió kiszakadási kísérlete után – amelyet fegyveres harcok révén akart az orosz ajkú lakosság elérni – mégis tárgyalóasztalhoz ülnek a felek, és lesz békés megoldás.
Pedig az előjelek nem voltak jók, mert 2014-ben az Egyesült Államok, „alig” ötmilliárd dollárért puccsot szervezett Kijevben, és elűzték a törvényesen megválasztott ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot. Csak azért, mert megtagadta az Európai Unióval való társulási szerződés aláírását, és elkezdett Moszkva felé „tolódni”. Utódja, Petro Porosenko pedig visszafordította a kormánykereket, mert még az ukrán alkotmányba is beleírta volna, hogy hazája NATO- és EU-tag lesz.
Ma már eléggé jól ismert az a megállapodás, amelyet Mihail Gorbacsov néhai szovjet vezető és George Bush akkori amerikai elnök kötött: a Szovjetunió nem avatkozik bele a kelet-európai társadalmi változásokba, cserébe az Egyesült Államok egy millimétert sem mozdítja keletre a NATO katonai infrastruktúráját. Az egyezség akkor sem vesztette érvényét, amikor a két német állam egyesült.
Bill Clinton amerikai elnök volt az, aki felrúgta azt a szokásjogot, hogy a Fehér Ház mindenkori lakója betartja elődeinek ígéreteit. Ma egész Kelet-Európa és a három volt szovjet balti tagköztársaság is a NATO tagja.
De ez még nem minden, mert a 2014-es, az ukrán elnököt megbuktató puccs után a Nyugat csapdát állított Moszkvának, amelyet az csak késve vett észre. Erős nyugati sürgetésre az év vége felé a felek tárgyalóasztalhoz ültek a fehérorosz fővárosban, és végül Minszkben 2015 februárjában aláírták az addigra már többszörösen módosított megállapodást. Ebben az azonnali tűzszünet mellett – többek között – olyan kitételeket találunk, hogy szét kell választani az ukrán hadsereget és a szakadár fegyvereseket egy 30 kilométeres ütközőzónával, a nehézfegyverzetet ki kell vonni, a túszokat, hadifoglyokat el kell engedni és a külföldi fegyvereseknek távozniuk kell.
Az egyezség azonban már eleve halálra volt ítélve, mert benne foglaltatott: Kijevnek el kell fogadnia a párbeszédet Donyeck és Luhanszk (Donbasz) térségének jövőbeli státuszáról, és alkotmányreformot kell végrehajtania a közigazgatás decentralizációja érdekében, vagyis Donbasznak valamifajta különállást kell teremteni.
Az idő azonban meghaladta e két utóbbi kitétel teljesítésének megvalósítását. Kijevben addigra a nacionalisták, a szélsőjobb, a neofasiszták uralták a politikai színteret. Viszont papíron az egyezség létezett, az egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bár a fegyveres harcok mindennapossá váltak, a konfliktus nem eszkalálódott.
És ez volt a Nyugat csapdája Oroszország számára. Volt egy orosz–ukrán „befagyott” konfliktus, amelynek megoldása papíron létezett, a valóságban azonban éles volt a helyzet. Vagyis Moszkva úgy gondolhatta, hogy a francia–német közvetítéssel létrejött minszki megállapodás végül is elégséges garancia lesz a további tárgyalásokra a fegyvernyugvás és a béke eléréséhez.
A minszki megállapodást követően eltelt hét év, és egy napon a Kremlben arra ébredtek, hogy Oroszország nyugati határai mentén egy NATO-kompatibilis agresszív hadsereg sorakozott fel, annak ellenére, hogy Ukrajna nem tagja a nyugati védelmi rendszernek. Az időt kihasználva ugyanis a Nyugat komolyan felszerelte az ukrán hadsereget. Zelenszkij még a háború kirobbanása előtt magabiztosan ki is jelentette: „A minszki megállapodások nem léteznek!”
De hát mi történt tulajdonképpen? „A Nyugatnak esze ágában sem volt Kijevet rábírni a minszki megállapodás teljesítésére. Ehelyett a cél az volt, hogy időt nyerjenek, és azt Ukrajna katonai megerősítésére használják ki” – ezt nem más, mint Angela Merkel volt német kancellár jelentette ki a Die Zeit német lapnak adott minapi interjúban. Vagyis már 2015-ben a Nyugat eldöntötte, hogy Oroszország meggyengítése érdekében valamifajta fegyveres konfliktust robbant ki. Tehát a Nyugat nem a felek összebékítésére használta fel a minszki megállapodásokat, hanem arra, hogy az Oroszország elleni háborúra felkészítse Ukrajnát. Moszkva azonban, bízva az akkor még jó német gazdasági kapcsolatokban csak késve reagált a kitett csapdára. Már majdnem belelépett, amikor az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt.
Merkel szerint a minszki megállapodások egy tekintetben sikeresek voltak, mert „Ukrajna kihasználta az időt, hogy erősebbé váljon, ahogy az ma látható. Az akkori idők Ukrajnája nem a mai Ukrajna. Akkor Putyin könnyen győzhetett volna. És nagyon kétlem, hogy a NATO-országok akkor ugyanannyit tehettek volna, mint amennyit ma tesznek Kijev megsegítése érdekében” – érvelt Merkel.
Moszkva számára a képlet világos: a Nyugatban nem lehet megbízni, így kész tények elé kell állítani. Nem volt mit tenni.
Na, most akkor ki robbantotta ki ezt a háborút?
G. Fehér Péter
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
