A Jobbik néppártosodásának bukása az elmúlt hetekben közhellyé vált, számos jobbikos politikus – köztük lemondásával és visszavonulásával maga Vona Gábor pártelnök – ismerte el ezt. A probléma ugyanakkor ennél többrétű. Szigorúan politikatudományi értelemben ugyanis eleve nem beszélhetünk néppártosodásról. A néppárt (catch-all party) – mint az angol kifejezés ezt jól szemlélteti – lényege ugyanis az, hogy a társadalom különböző szegmeinseiből szerez számottevő és tartós támogatást. A Jobbik a 2018-as választáson ezen feltételek egyikének sem tudott megfelelni. Nem néppártosodásról, hanem irányváltásról kell beszélnünk.
Egy néppárt ugyanis úgy tud többféle szavazói réteget is becsatornázni, hogy a választók számos csoportjának képes valamit nyújtani. A Jobbik ugyanakkor éppen a legstabilabb hátországának számító radikális szavazóit volt képtelen megtartani, azokat lecserélte – jobbikos politikusok által hangoztatott – „minőségi” választókra. Csak hát a Jobbik által oly nagyon védelmezett demokrácia (itt most ne nyissuk ki azt az „apró” vitát, hogy az általános választójog korlátozása mellett kiálló párt hogyan tüntethet Gyurcsány Ferencékkel a demokrácia mellett egy nyíltan DK-s főszervező által gründolt tüntetéssorozaton, ahol a DK biztosítja a hangosítást) lényege a mennyiség, a radikális szavazókért pedig a Fidesz nem volt rest lehajolni. Ezzel szemben a Jobbik választóinak többsége korábban baloldali szavazó volt, aki bármikor hajlandó ismét balra szavazni, ha életképesnek hitt alternatíva tűnik fel a színen.
Mit ígért a Jobbik? Homályos ködbe vesző kormányváltást, illetve a naivitással nem rendelkező választók által el nehezen hihető „mi nem lopunk majd” programot – épp a nem erről elhíresült Simicska óriásplakátjain… Azért ezzel nehéz hosszú távra szavazókat biztosítani.
A számottevő jelzőt kár is külön elemezni, rá kell csak nézni az eredményekre: alacsonyabb szavazatarány, mint négy éve. A tartósan jobbikos szavazókat pedig szintén elherdálta a párt, hiszen épp korábban legelkötelezettebb hívei adták más pártra a voksukat – többségében a Fideszre, de jónéhány jobbikos Vona „stratégiáját” követve pl. a Demokratikus Koalíció jelöltjére szavazott főként Budapesten, ahol több választókerületben elérték „a legerősebb ellenzéki jelölt” címet. A vidéki, különösen a kistelepülésen élő szavazók elvesztésével pedig a Jobbik legkomolyabb helyzeti előnyét vesztette el az ellenzéki pártok között: a vidéki beágyazottságot. Önként mondott le százezres nagyságrendű szavazóbázisról – a Fidesz javára, hogy cserében szavazókat szerezzen a már amúgy is ellenzékre voksolók közül. Ám a széljárás fordultával ezek a választók ismét könnyen adhatják volt pártjukra vagy egy újonnan feltűnő/régi, ám megerősödő baloldali tömörülésre. Ebben a tekintetben is kulcsfontosságú, hogy a Jobbik a 2019-es önkormányzati választáson képes lesz-e vidéki beágyazottságát legalább megtartani. Esély erre kevésbé elkötelezett szavazókkal és Márki-Zay-féle, magát messiásnak képzelő politikai bohócokkal aligha nyílik.
Az olaszországi néppártosodás kudarca
Mivel sem számottevő, sem tartós, pláne nem rendkívül heterogén szavazóbázist nem sikerült kiépíteni a Vona-féle stratégiával, így a folyamatot nyugodtan nevezhetjük politikai irányváltásnak néppártosodás helyett. Nem példa nélküli ugyanakkor a Vona Gábor (és tanácsadóinak) baklövése. Hasonló átalakuláson ment át az 1990-es évek elején még Mussolinit éltető Gianfranco Fini és pártja, a Nemzeti Szövetség (Alleanza Nazionale, AN). Fini az 1990-es években nekiállt „néppártosodni”, amivel persze hatalomhoz jutott, csak közben pártja támogatottsága visszaesett, majd az egész tömörülés egyesült Berlusconi vezetésével a mérsékelt jobboldallal. Noha néhány évvel később Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia, FdI) néven az AN néhány befolyásos tagja új pártot alapított a régi irányvonallal, az AN bázisának mintegy harmadát sikerült újra megszólítaniuk, miközben az egyre inkább radikalizálódó, eredetileg Észak-Olaszország függetlenségéért harcoló Északi Liga már a déli régiókban is képes volt legyőzni az FdI-t.
Marine Le Pen is hiába néppártosodott
A sikertörténetként emlegetett francia Nemzeti Front (Front National, FN) „ördögtelenítése” (dédiabolisation) sem fed mást, mint fontos, igazi téttel bíró választáson az áttörés elmaradását. Marine Le Pennek ugyan sikerült a 2. fordulóba jutnia a 2017-es elnökválasztáson – ez édesapjának is ment 2002-ben –, és jobb eredményt is ért el, mint apja, ám még így is simán kikapott a libsik új üdvöskéjétől, Macrontól. Egyszerűen azért, mert a libsiknek nem lehet – és nem is szabad – megfelelni.
Marine háttérbe tolta az apját, kiszorított mindenkit, aki nem állt be a sorba. Sőt még unokahúga, a Marine-féle irányvonalat ellenző Marion Maréchal-Le Pen is átmenetileg visszavonult – vélhetően várva a nagynéni (újabb) bukását. Az alsóházi választáson eredményük elmaradt az 1997-es csúcstól a szavazatarány terén, és lehet mondani, hogy ennyi mandátuma még soha nem volt az FN-nek a parlamentben, csak hát még mindig ott tart a párt, hogy 8 mandátum az 577-ből (Franciaországban a Nemzetgyűlés tagjait kizárólag egyéni körzetekben választják). A 8 képviselő egyébként sem csúcs, az 1986-os, arányos rendszerben – egyszer volt Budán kutyavásár, a franciáknál meg arányos rendszer az V. Köztársaságban – 35 képviselőt küldhettek a Nemzetgyűlésbe.
A finnországi cukisodás csődje
 |
Szintén kudarcba fulladt az Igaz Finnek (Perussuomalaiset, PS) irányváltása. A párt története röviden az, hogyan csináljunk a helyi Független Kisgazdapártból sikeres nemzeti radikális tömörülést. Ez Timo Soini pártelnöknek elsősorban az euroszkepticizmus következetes képviseletével sikerült. 2015-ben azonban a cél a kormányra kerülés volt, ezért a párt mérsékelte magát. Ez egyrészt minimálisan, de szavazatvesztéssel járt, másrészt pedig a belső feszültségek felszínre kerülésével. Miután a párt néhány hónap alatt megfelezte szavazóbázisát, a radikális szárny vette át a hatalmat a 2017-es pártkongresszuson. Azóta a népszerűségvesztést sikerült megállítani, noha a cukiskodás árát még valószínűleg évekig fizetheti a PS.
A német radikálisok sikerének titka
Ezzel szemben vannak tehetséges vezetők is nemzeti radikális pártok élén, akik megértik, hogy jelenleg Európa politikai térképe úgy rendeződik át, hogy az átlagszavazó jobbra tolódik. Ennek fő oka, hogy nem minden kormány épített kerítést a határra (mondjuk Olaszországnak a tengerre nehéz is lett volna).
Az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) mérsékelt euroszkeptikus pártként kezdte, és bár 2013-ban majdnem bejutott a Bundestagba, az igazi áttöréshez az kellett, hogy a radikális szárny ragadja magához a párt vezetését (a langyik ki is szálltak, nem mintha ez megrengette volna a párt támogatottságát).
Az eredmény önmagáért beszél: megnyert egyéni körzetek, a legerősebb párttá vált Szászországban, országosan pedig harmadik erővé lépett elő a két nagy párt mögött 12% feletti eredménnyel.
A flamand radikálisok voltak a legprofibbak
Az igazán sikeres nemzeti radikális pártok azonban kétségkívül azok, amelyek a néppártosodást nem elvek feladásával és a radikálisok kiszorításával, hanem szerepek kiosztásával vitték végig. A betiltása (megsértették a „rasszizmus elleni törvényt”) előtt Flandriában 25%-ot szerző Flamand Blokkot – mindenféle társelnöki, elnökhelyettesi és egyéb erőltetett rendszer nélkül – három karakteres politikus vezette. Egy felelt a bevándorlásellenességért, egy a flamand szeparatizmus ügyéért, egy pedig amolyan ideológusként tartotta egyben a pártot és békítette ki a két szárnyat.
Békítette, nem vétózta és kizárta.
Női vezetővel nyertek a dán radikálisok
Hasonló sikereket ért el a mára a jobboldal vezető erejévé váló Dán Néppárt (Dansk Folkeparti, DF), amely példának okáért megnyerte a 2014-es EP-választást is – egy olyan országban, ahol a szociáldemokratáknak, tehát a baloldalnak évtizedek óta lejt a pálya. A DF ráadásul női vezetővel tudott berobbanni a dán politikába, majd – elveik megtartása mellett – a kisebbségi jobboldali kormányok támogatásáért cserébe szigoríttatta a bevándorlási szabályokat. Ma már a hölgy a dán parlament elnöke, korábbi jobbkeze vezeti a pártot.
Svájcban sem divat a megalkuvó polkorrektség
És akkor még nem beszéltünk olyan klasszikus példákról, mint Svájc 1999 óta legnépszerűbb pártja, a Svájci Néppárt (Schweizerische Volkspartei, SVP), amely például a 2007-es kampányában olyan flash-játékot indított, amelyben a feladat egy hegyi kecskével védeni a svájci határt a fekete birkáktól, akiket a helyi zöld párt szállít busszal. Mert van, ahol a radikális jobboldal nem összeborulni akar velük.
Ja, hogy ez nem túl európai? Kit érdekel, a választáson sem Svájcban, sem Magyarországon nincs szavazati joga az Európai Bizottságnak, Verhofstadtnak, Tavaresnek és a nemzetközi rettegőknek. Viszont a párt képes volt megnyerni a vidéki szavazók mellett a vállalkozókat és a magasabb jövedelmi kategóriába tartozók közül is rengeteg embert…
Ez az igazi néppártosodás, amely nem irányváltást, a 2010 előtti állapotok megtagadását, hanem kommunikációs finomhangolást, néhány (max. 3) egyszerű és érthető üzenetet, és számos csoportnak valós alternatívát jelent.
(Kuruc.info; a szerző politológus)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
