Horváth Olivér Péter és Németh Bálint kilenc éven át tartó munkával ültette át magyar nyelvre a kínai klasszikus irodalom – terjedelmét és jelentőségét tekintve is – egyik legnagyobb alkotását, a Három királyságot. A regényfolyam történetéről, hatásáról, Keletről és Nyugatról, a kínai–magyar történelmi és kulturális kapcsolatokról, immár nem először, Horváth Olivér Péterrel beszélgettünk.
Horváth Olivér Péter és Németh Bálint az eredeti nyelvű szövegváltozatok mellett angol és német fordításokat is felhasználva fordították le a Három királyságot, amely az arany, illetve ezüst vászonkötéssel megjelent két része után a „bronzba öntött” harmadik kötettel vált immár teljessé.
– Zrínyi Miklóst tudnám idézni: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” A magyarok is majdnem mindig és mindenhol ott voltak. A mi Julianus barátunk korábban elindult Keletre, és már vissza is tért, mire – évekkel később – az itáliai ferences szerzetes, Plano Carpini eljutott a mongolokhoz, Batuhoz, majd a nagykáni udvarba. Kínában egy budai illetőségű pálos vagy domonkos szerzetes, Boldog Eskandeli (vagy Eskandélyi) Máté is járt, ott halt vértanúhalált 1399 körül. De gondoljunk Kőrösi Csoma Sándorra, a tibetológia atyjára vagy Stein Aurélra, aki rejtélyeivel együtt feltárta és újra bejárta a klasszikus selyemutat. Salát Gergely vonatkozó összefoglalója a harmadik kötet végén megmutatja, hogy szegről-végről kötődünk a Három királysághoz is, megtalálhatjuk a kapcsolódási pontokat.
– A kötet függelékei egyébként is számos történeti, kulturális érdekességre hívják fel a figyelmet…
– Salát Gergely régi terve volt egy teljességre törekvő lista összeállítása, amely a klasszikusoktól a kortársakig a kínai irodalom valamennyi, magyar nyelven hozzáférhető művét tartalmazza, az antológiákkal együtt. Az 1960-as évekig sok minden megjelent magyarul, aztán megtört a lendület. Manapság megint akadnak jelentős kortárs fordítók, mint például a Magyar–Kínai Baráti Társaság vezetője, Zombory Klára. A harmadik kötetben megjelent jegyzék mindenesetre mutatja, hogy honnan indultunk és hova jutottunk, ami a kínai irodalom iránt érdeklődő magyar olvasóközönség számára jó iránymutatás lehet. Tekintettel arra, hogy a Három királyság kultúr- és irodalomtörténetileg egy hosszú fejlődési folyamat gyümölcse, a négy kiemelkedően fontos kínai klasszikus regény egyike, úgy gondoltuk: e páratlanul jelentős „forráshoz” passzol leginkább egy ilyen jellegű összefoglaló. Ráadásul a listában szereplő alkotások többségéhez köze van, hiszen szerkezetileg, felépítés tekintetében vagy éppen stilisztikai szempontból jóformán minden későbbi kínai műre, de még a japán és a koreai irodalomra is hatást gyakorolt. A Három királyság ez idáig az egyetlen kínai regény a klasszikus nagy négyből, amely teljes terjedelmében le lett fordítva magyarra, mind a százhúsz fejezetével és az összes versével együtt. Sőt, jó pár olyan költemény is bekerült e magyar kiadásba (például Cao Cao dicsérő verse vagy a fia által írt sirató), melyek az elmúlt századokban a szöveget ért számos redakció során kikerültek az „ősváltozatból”.
– A sárgaturbánosok felkelésétől (Kr. u. 184) a három királyság egyesítéséig (Kr. u. 280) nagyjából száz év történetét feldolgozó regényfolyam Cao Cao és Liu Bei ádáz küzdelmét állítja a középpontba. A részletesen tárgyalt előzmények, majd a hosszú lecsengés az egységesítésig tartó harcokkal – Zhuge Liangtól Sima Yanig, aki Wu néven a Jin-dinasztia első császára lett – mintha csak egy széles keretet, afféle hordozó alapot adna kettejük történetéhez. Az olvasó számára úgy tűnhet, hogy hadúri nézeteltérések, bosszúhadjáratok, háborús taktikák, hadászati cselek füzére/krónikája a Három királyság. Különösen a „gonosz” Cao Cao személyének megítélése alakult sokat az évszázadok során. Mégis mi lehetett valójában az író(k) célja ezzel a regényszerkezettel, illetve a „szerepkiosztással”?
– Cao Cao megítélése valóban változott a korral. A harmadik kötet jegyzetapparátusában és az utószóban bőven esik szó a „betöltött szerepekről”. Már a 11. században élt költő, Su Shi felfigyelt arra a jelenségre, hogy ha a vásári mesemondók Liu Bei sikereiről beszéltek, a gyerekek örvendezve tapsoltak, ha viszont Cao Cao állt nyerésre, letörtek és sírni kezdtek. Vagyis már a 10. századra kialakult egyfajta morális hozzárendelés: míg Liu Bei „a nép hőse”, addig Cao Cao „a káosz bajnoka”. Híres mondat a könyv elejéről: „Inkább én árulom el a világot, minthogy a világ áruljon el engem.” Nyugati szempontból úgy is mondhatnánk: az egyik a klasszikus konfuciánus, a másik a „machiavellista”. Természetesen ez egy „széphistória”, a történelmi Liu Bei elég opportunista volt, Cao Cao pedig a valóságban földhözragadtabb, népszeretőbb, humánusabb a regényben ábrázolt figurához képest. A legfontosabb kérdés, hogy miért történt ez a megítélés-változás. A Tang-dinasztia – de tán az sem túlzás, hogy az egész kínai történelem – egyik legnagyobbjának tartott Li Shimin (Taizong) császár (Kr. u. 598–649) kommentárjait olvasva kiderül: az uralkodó arra építi legitimációját, hogy a császár mindig a Mennyek akarata szerint, jogszerűen veszi át és gyakorolja a hatalmat. Ugyanaz lesz végül a Cao-dinasztiával, amit annak idején ők tettek a Hanokkal: azoktól szerzik meg és veszik át – hitük szerint jogosan – a vezetést, akik időközben elvesztették az Ég támogatását. Ennek az lett az eredménye, hogy a Mennyek akaratának engedve minden császári dinasztia elfogadta a megelőzőt. Ha egy császár kétségbe vonná valamely elődjének legitim uralmát, azzal a saját hatalomgyakorlásának jogosságát is megkérdőjelezné. Így volt ez a Tang-, a Song-, de még a mongol etnikumú Yuan-dinasztiával is. Az elmondottakat szem előtt tartva ugyanis ahhoz, hogy a Mingek folytonosak lehessenek a Songokkal, szükség volt a Yuanok összekötő voltára. És mindez végigmegy a Qing-dinasztiáig, 1912-ig, a kínai császárság történetének lezárultáig. Vagyis annyira fontos a legitimáció kérdése, hogy még a történeti karaktereket is alakították, akik így a helyes vagy épp a helytelen uralkodási formát testesítették meg. Miután a három királyságot (a Középső Birodalmat) újraegyesítő Sima Yan utódait letaszították a trónról, a már említett Li Shimin császár már nem erkölcsös, hanem kifejezetten erkölcstelen uralkodóként tekintett a gyakorlatilag puccsal, árulással és gyilkosság árán hatalomra jutott Sima Yanra. Politikai legitimáció ide vagy oda, ami vitathatatlan érték: Cao Cao és fiai (együttesen a három Cao) költészete, Cao Cao gazdag gondolatvilága, hatalmas – máig ható – kulturális munkája és kisugárzása. Liu Bei nem büszkélkedhet hasonló valós eredményekkel.
– Hogyan viszonyulnak a mai Kínában Cao Caóhoz?
– Korábban úgy beszéltek róla, mint nálunk a falra festett ördögről, akit, ha sokat emlegetünk, megjelenik. Kínában van egy hasonló mondás vele kapcsolatban. Jelenleg viszont már pozitívabb személyként tekintenek rá. Ahogy nálunk az Egri csillagok kötelező olvasmány, a kínai gyerekek, fiatalok a Három királyságot olvassák, amelyben Cao Cao egyértelműen negatív hős. De ha a költészetét, a reformjait nézzük, akkor pozitív alak. Egyértelműen a Három királyság regényes történetének következménye, hogy gonosznak lett beállítva. Mindezen ellentmondás viszont belefér a taoizmus, a jó és a rossz, a fény és a sötétség együttesen jelentkező kettősségébe. Nehéz nyugati példát találni, talán Julianus császár (Kr. u. 331–363) lehetett olyan végletesen ellentmondásos személy, mint Cao Cao. Julianus megmentette Rómát, amikor legyőzte az alemannokat, Cao Cao pedig megpróbálta egyesíteni a Han Birodalmat. Julianus olyan művet hagyott ránk, mint például a Himnusz Héliosz királyhoz, Cao a költeményeivel kápráztatott el bennünket. Julianus megpróbálta a hagyományos római vallást és görög filozófiát ismét előtérbe hozni az erősödő kereszténység rovására, sikertelenül, ezzel a törekvésével viszont elnyerte a Julianus apostata, azaz hitehagyó melléknevet. Cao megvetette a konfucianizmust, kártékony képmutatásnak tartotta, és a taoizmust részesítette előnyben. A taoizmus a fia, Cao Pi alatt intézményesült először. A konstantini fordulat azonban ugyanúgy erősebbnek bizonyult nyugaton, ahogyan a konfucianizmus is végül fennmaradt keleten.
– A regényfolyam legtöbbet idézett és ábrázolt epizódja a vörös szikláknál vívott csata. Miért ennyire fontos ez az epizód?
– Arányait tekintve a könyv majdnem tíz százaléka, tíz fejezet foglalkozik vele, előzményeivel és a miliővel. A vörös sziklák e regény epicentruma, kicsúcsosodása. Ez már a Kr. e. 206 óta regnáló Han-dinasztia végideje. Az ütközet a valóságban nem egészen úgy zajlott, ahogyan az a könyvben (nálunk a második kötetben) szerepel, de ebbe részleteiben nem mennék bele, a jegyzetekben bőven esik szó róla. A vörös sziklák igazi jelentősége, hogy 208-ban ezen a helyszínen, a Yangtze folyónál jelenik meg mindhárom királyság, Wei, Shu és Wu leendő ura: Cao Cao, Liu Bei és Sun Quan. A regény fő szereplői itt mindannyian részt vesznek a felvonásban. A nagy túlerővel rendelkező Cao Cao vereséget szenvedett, nem sikerült elfoglalnia Dél-Kínát. A vörös szikláknál vívott csata olyasféle különleges hadi esemény volt, mint a Római Birodalom vonatkozásában a Kr. e. 31-ben lezajlott actiumi csata, Octavianus, Marcus Antonius és Kleopátra nagy vízi összecsapása. A csata eredménye keleten azonban a megosztottság lett, nem az egyesülés, mint nyugaton. A Három királyságban egyébként számos „eposzi hőst” is találunk: a legjobb íjászt, lovast, katonát, akiket ma is gyakran ábrázolnak vagy idéznek fel hasonlatokban. Igen, ez egy hőseposz is a maga módján; az Iliász és Odüsszeia egyben, csak nincs benne annyi csodás, természetfeletti esemény és isteni beavatkozás.
– Térjünk át a nemrég megjelent harmadik kötetre, a regénynek a nyolcvanegyediktől a százhuszadik fejezetig tartó utolsó harmadára.
– A harmadik könyv legelején hal meg testvéreit követően Liu Bei, és itt válik főszereplővé a tanácsadója, Zhuge Liang, aki szélmalomharcot folytat a Han dinasztia helyreállításáért a végzettel. A történet a három királyság Sima Yan általi egyesítésével és a Jin dinasztia győzelmével zárul.
– Mit remél, mi épülhet be a magyar irodalmi, történelmi köztudatba a Három királyság hozzáférhetővé tételével?
– A humán, az erkölcsi aspektust venném elő: az ember bárhol éljen az ég alatt, mindenütt ugyanolyan. Az orientalisták általában azt vizsgálják, hogy Kelet és Nyugat között mi a különbség; mennyire más a kultúra, a hitvilág, a gondolkodás. Én a könyv tanulságaiból kiindulva inkább azt hangsúlyoznám, milyen sok a hasonlóság; pontosabban mennyivel több a hasonlóság, mint a különbözőség. Kétségtelenül megvan a különlegessége, az egzotikuma, de az ember ember. A Három királyságot a viszályok, hadakozások, karakterek tekintetében Maurice Druon – a százéves háború időszakáról szóló – Az elátkozott királyok című regénysorozatához tudnám hasonlítani. Ha a szereplők nevét megváltoztatnánk, valójában bárhová áthelyezhető lenne a cselekmény. Ugyanúgy szól családokról, jó és rossz emberi döntésekről, hatalomról, árulásról, hősiességről… Keleten sem mások az emberi érzelmek, a morális megfontolások, ott is nagyrészt ugyanazokat az érékeket tartják fontosnak.
– Érdekes, hogy ezt említi, mert a Három királyság esetében kevésbé éreztem hangsúlyosnak a humanista, erkölcsi vonalat. Felületesebben nézve inkább mintha a „háború művészetének” stratégiai, taktikai, pszichológiai példatára lenne ez a regény… Ahol az élet maga a (véres) küzdelem.
– Tény, hogy több mint hatvan csata leírása szerepel a könyvben, de a moralitás abszolút jelen van benne, csak éppen a konfucianizmus kijelölte – taoizmus által színesített – szabályozottság szervesen, úgymond „intézményesen” beépült ebbe a történetbe. Különösen a szereplők döntéseinél érhető tetten mindez. A konfucianizmus persze nem olyan „végletes” és karakteres, mint a kereszténység az egyetemes krisztusi szeretetparancs tükrében. Náluk etikailag kétségtelenül több minden belefér az igazságszolgáltatásba. Ha valaki eltér az Ég akaratától, ha ártani akar, sanyargat másokat, kifejezetten rosszat tesz, az ellen jogosan és keményen fel kell és lehet lépni. De ha úgy vesszük, végső soron ezt is felfoghatjuk úgy, mint a lovagi erények helyi leképeződését, amelyek a szegények, a nők, a gyerekek, az elesettek védelméről, az alamizsnálkodásról, vagyis a felebaráti szeretetről szólnak. Az ókeresztény atyák logos spermatikos kifejezése találó lehet. Az „isteni ige magvai” mindenhol fellelhetők. Ami az akkor uralkodó konfucianizmust illeti, Caóék nem szerették, Cao Cao azért is lett negatív figura. Vele szemben Liu Bei a platóni filozófus király szerepében tündököl mind a mai napig.
– A magyar kiadásba majd ötszáz éves Ming-kori illusztrációk kerültek. A Három királyság történetei a legkülönbözőbb műfajokban, művészeti ágakban megjelennek: kezdettől felhasználta őket a kínai/pekingi opera, a 20. század eleje óta számos filmváltozat készült a regényből. Melyek a legérdekesebb, legjobb feldolgozások?
– A kínai felvevőpiac ezen a téren is hatalmas, nagyobb, mint az európai és az amerikai együttvéve. Nem véletlen, hogy az amerikai filmipar is megpróbált a Mulannal és hasonló alkotásokkal betörni hozzájuk. A kínaiak viszont önmagukban és önmaguknak is elegek, és az elmúlt évtizedekben egyre többet foglalkoznak a Három királysággal. Egyébként a Kínában 1905-ben készült első (néma)film, A Dingjun-hegyi csata is ebből merített már. Később nem mertek egészében e monumentális témához nyúlni; 1995-ben jelent meg az első, nyolcvannégy részes tévésorozat, amelyet 2010-ben követett egy kilencvenöt epizódos feldolgozás. Magam az előbbit tartom etalonnak, mind tartalmilag, mind a „metszethű” karakterek, a kiváló színészek, díszletek, jelmezek miatt. 2017-ben készült el egy újabb széria A tanácsadók szövetsége címmel, amely a harmadik kötet fővonalára, Sima Yi (A ló, akit tigrisnek is neveznek) és Zhuge Liang (alvó sárkány) harcára épül. Közben számtalan játékfilm is született. 2008-ban Andy Lauval készült mozifilm a Három királyság – A sárkány leveszi vértjét címmel, mely Zhao Yun (akinek jelleme és tettei a nyugati világ legnemesebb lovagjait is megszégyenítik) életének egyes részeit veszi alapul. 2011-ben mutatták be a világszerte népszerű harcművész, akciósztár Donnie Yen főszereplésével Az elveszett kardforgatót, amely Guan Yu híres 1000 li hosszúságú útjáról szól. Több film készült a Három királyság „előzményeiről”, a Fehér bosszú (2011) és Az utolsó vacsora (2012) például a Han-dinasztia megalapításáról szól, A császár és a gyilkos (1998) egy krónikák által jegyzett híres történet, a Qin birodalomba és Kína első császárához visz vissza. A Qin-dinasztiáról egyébként nemrég monumentális tévésorozatot készítettek a kínaiak. A Három királyság vonatkozó részletének legismertebb feldolgozása Nyugaton azonban kétségkívül a John Woo által rendezett kétrészes 2008-as Vörös szikla, de annak is csak egy rövidített változata jutott el hozzánk.
– A Távol-Keletre jellemző módon az írásbeliség, a kínai irodalom legmagasabb rendű megnyilvánulása a költészet. Nem véletlen, hogy a Három királyság fordításakor nagy hangsúlyt helyeztek a versekre.
– A történetmesélő próza a közembereknek szólt, az igazi művészet Kínában a költészet. Csongor Barnabásra, a Vízparti történet fordítójára hivatkoznék, aki egy klasszikus kínai mondást idézett: „Fiatalon ne olvassuk a Vízparti történetet, időskorban pedig a Három királyságot.” Az ember életében korszakokhoz kötött, hogy mikor és hogyan tudja leginkább értelmezni ezeket a műveket. Attól függően, hogy mikor olvassák, pró és kontra más-más gondolatokat támaszt. A Vízparti történet a fiatalokban túl heves, megfontolatlan tenni akarást, a Három királyság, látván a történelem nagy szenvedéseit, az idősekből fájdalmat vált ki. E két nagy regényt tehát a kínaiak is együtt emlegetik. Míg a Három királyság főleg csaták leírása, addig a Vízparti történet egy „moralitásdráma”, ami arról szól, hogy konfuciánus úton miként lehet helyesen megélni a létet, még a politikai turbulenciák közepette is. Ha csak e nagyregények részét képező verseket nézzük, azok velős összefoglalását adják a történetnek. De tény, hogy ezek nem könnyű olvasmányok, mert a vonatkoztatások, jelentéstartalmak megértése óriási háttértudást igényel. A „kínai eredeti” tökéletes visszaadása szinte lehetetlen vállalkozás. Ugyanakkor nagyon ambicionál, hogy a Három királyság után a Vízparti történet is a maga teljességében, a versfordításokkal együtt jelenhessen meg magyarul.
Szerző: Pallós Tamás
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
