Moritz Föllmer könyve az 1933 és 1945 közti Németország kultúráját mutatja be. Részletesen tárgyalja, hogyan lelt támaszra a kultúrában a politika, a háború indoklása, a kirekesztés, az üldözés, a felsőbbrendűség, a zsidók kiszorítása és likvidálása. A könyvből megérthetjük, mit láthattak ebből a kortársak és milyen felmentést kerestek a mindennapok kompromisszumaira.
A Harmadik Birodalom fölemelkedésével megszületett egy új kultúra, amely a birodalom széthullása után megszűnt. Azonban a fönnmaradt filmek, fényképek, naplók és egyéb magántörténelmi kordokumentumok tanulmányozása lehetővé tette, hogy Föllmer, az Amszterdami Egyetem professzora összefoglalja, világosan elmagyarázza Németország nemzetiszocialista korszakának kultúrtörténetét. A weimari „válságtól” a bukásig feszülő ív nyomon követi a kultúra- és valóságteremtés tervét. Az etnonacionalisták (völkisch) 19. századi álmai a német felemelkedésről és uralomról a 20. század elejére eljutottak a megvalósulásig. Hitler és kollégái fontos feladatot szántak a kultúrának: „(…) egyszerre kellett a megújulást hirdetnie és a hagyományokhoz való kapcsolódást biztosítania”. A kultúra egyszerre volt hivatott biztosítani a rendszer legitimitását és lendületet adni a nemzetiszocialista terjeszkedésnek Németországban és külföldön. A magánéletbe is benyomuló rezsim az „Örömből merített erő” (Krauft durch Freude) mozgalom révén szervezte meg, tartotta kontroll alatt a szabadidős tevékenységet.
Mind az öt fejezet egy-egy fotó értelmezésével kívánja érzékeltetni kultúra és rezsim egymásra találását. A szerző hangsúlyozza, a weimari nacionalizmus és válságretorika képezte azt a kapaszkodót, amelyre a nemzetiszocialisták építhettek. Ezt nagyban megtámogatta a folytonos fenyegetettség érzés szajkózása, amitől a germán faji identitás megerősödését várták. 1933-tól fölpörgött a zsidók és a baloldaliak kirekesztése, kizárása a művészetből, tudományból stb. – január 30-án nevezték ki Hitlert kancellárrá –, a terror a kultúrában is általánossá vált. A hatalom megragadásával, az intézmények gleichschaltolásával, a média kisajátításával és a sajtószabadság megszüntetésével rögtön kiderült a rezsim erőszakos volta. Joseph Goebbels, a népfelvilágosításért és propagandáért kinevezett miniszter az első sajtótájékoztatón kijelentette: „Magától értetődik, hogy el fogjuk látni önöket nemcsak információkkal, hanem instrukciókkal is. Nemcsak arról fognak értesülni, ami történik, hanem arról is, mit gondol erről a kormány, és hogyan értethetik meg a kormány álláspontját a legcélravezetőbb módon a néppel.”
Olyan elismert gondolkodók, mint Carl Schmitt jogtudós vagy Martin Heidegger filozófus is hittek a megújulás eszméjében (később saját értelmezéssel álltak elő és kegyvesztettek lettek), orvosok támogatták a nemzetiszocialisták fajhigiéniai politikáját és fizikusok a német fizika megszületését. A Harmadik Birodalom kulturális átalakulására sokan a megújulás reményében tekintettek, azonban számosan gyorsan csalódtak.
Goebbels kezdettől fogva fölismerte, a német zenei kultúra fontosságát, csodálta a Berlini Filharmonikusokat, de nem feledkezett meg a populáris szórakoztatás szerepéről sem. A propagandaminiszter egyike volt Hitler bizalmasainak, akik állandó konkurenciaharcot vívtak a Führer kegyeiért, „(…) a rezsim vezetése önprezentációjának szolgálatába állította a kultúrát.” Az 1933 novemberében létrehozott Birodalmi Kulturális Kamarával igyekezett Goebbels szorosabb kontroll alá vonni a művészeket. Kiemelt figyelmet kaptak a tömegmédiumok: a szegények nem fizettek rádióilletéket, és a rádiógyártás és -értékesítés gördülékenységét is biztosították, és a filmgyártás is kiemelt támogatást kapott. Külön könyvekbe kívánkozik a nemzetiszocialisták műkincsgyűjtő szenvedélye, ahogy Hitler és belső köre kisajátította a műkincspiacot. A másképp gondolkodók vagy emigráltak, vagy otthon maradtak és sokat közülük táborba zártak.
Pár év múlva nyilvánvaló lett, hogy a nemzetiszocialista művészet megteremtése nem olyan egyszerű: „Hiányoznak a tehetségek, a nemzetiszocialista művészek. De majdcsak rájuk találunk előbb-utóbb” – írta Goebbels. Az építészetre fókuszáltak, ahol a rezsim látványosan kifejezhette lényegét, Hitler kedvenc építészét, Albert Speert nevezték ki a birodalmi főváros főépítészévé.
1942 után elmaradtak a háborús sikerek, a propaganda feladata „a nép jó hangulatának” megőrzése lett. Azt kellett eladni, hogy a kultúrák háborúját vívják, a tét: a lét és nemlét. A harci szellem fokozása céljából nagyobb sebességre kapcsolt a propaganda. A médiából érkező „idealizált háborúkép” fölülírta a valóságot. A populáris szórakozás is nagyobb teret kapott, revük, krimik, vígjátékok stb. jelentek meg a mozikban, színházakban. A német kultúrát próbálták a megszállt területekre is kiterjeszteni, ami az „Európa megújítása” terv része volt.
A nemzetiszocialisták kultúrája tizenkét évig tartott, hatása jóval tovább. Az USA-ba menekült, majd a háború után Svájcba visszatérő Thomas Mann 1944-ben egy rádióadásban mondta a németeknek: „A német kultúra nem a legmagasabb rendű és nem az egyetlen, hanem egy a sok közül, és mindig is a csodálat volt a legalapvetőbb impulzusa; az önhittség viszont a halálát jelenti.”
Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete.
Corvina Kiadó, 2018. 268 oldal. Fordította: Kurdi Imre.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
