A nemzetek Európájának feltámasztása

„A rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni!”
Deák Ferenc

A nagyokra mindig érdemes odafigyelni, mert a mai cselekedetekhez a történelemből lehet a legtöbbet tanulni. A nagyok és a történelem. Milyen bénító kilátások! – mondhatja a mai újdonsült, tudatlanságára büszke divatember, aki senki másnak nem hisz el semmit, csak saját aznapi önmagának. Vagy még annak sem… Aki viszont gondolkodik, az nem talál a múlt és a nagyok példáinál jobb kiindulási pontot. Akik ezt – mint annyian manapság – elfelejtik, vagy szándékosan eldobják, azt hagyják ki a számításból, ami az emberi lét legfontosabbika, ami megkülönböztet minket más élőlényektől.

De Gaulle francia elnök nélkül a mai Franciaország nehezen elképzelhető. Ő kétségtelenül nagy volt, a történelmi személyiség minden tulajdonságával rendelkezett. A nagyságot ma más mércével mérjük, mint egykoron, de egy ponton biztosan egyezik a korabeli és a mai megítélés: biztosan „megosztó” volt, biztosan sokan gyűlölték. Valamit tehát nagyon jól csinált – tesszük hozzá, a politika viharait ismerők. Új köztársaságot, új Franciaországot – és tegyük hozzá, új Európát – hozott létre. Sokat tévedett, sokszor változtatott, sokat próbálkozott és sok minden nem jött be neki, amit szeretett volna. De a nagyok akkor is képesek tanítani bennünket, amikor nem úgy állnak össze a dolgok, ahogy azt eltervezték, amikor a történelem másképp alakult, mint szerették volna.

Amikor valaki egy vállalkozásba belefog, jó, ha előre felméri a jelen és a jövő lehetőségeit és ehhez először a múltból lehet és kell megtanulni, amit lehet – korlátokat, esélyeket, váratlan kombinációkat, akaratokat és nehézkedéseket, hogy aztán alkalmazni lehessen a tanulságokat az új helyzetekre.

De Gaulle híres Európa-programja, a Fouchet-terv – két variációban – 1961-ben és 1962-ben született, akkor, amikor a háború közvetlen emléke még csak elhalványulóban volt, de az európai nemzetek közeledése – ma integrációnak hívjuk – már megtette az első, döntő lépéseit, sőt, már sikereket is tudott felmutatni. Adenauer és De Gaulle személyes kémiájának táptalaján, Robert Schuman gazdaságra koncentráló megbékélési projektje épp lendületet adott a kontinens országainak. Pontosítok: azoknak az országoknak, amelyeket Sztálin és a Nyugat közötti, Európa majd’ fél évszázados felosztását hozó cinikus paktum szerencsésebb földrajzi oldalán találták magukat. Ne felejtsük, Ausztria pár évvel korábban kislisszolt még a börtönből – ő az ajtón ment ki –, ez a magyaroknak már a rácsot áttörve sem sikerült, újra ránk zárták a kaput.

Az európai integráció, az Európai Unió előtörténete tele volt nagyívű elképzelésekkel, a háborúkat örökre felszámolni célzó ötletekkel, a szűk, nemzeti önzés megvetésével, a tartós békés együttélés feltételeit mégis egy földhözragadt program, az intenzív kereskedelem és az alap-nyersanyagokkal, a szénnel, az acéllal való közös gazdálkodás teremtette meg. Ehhez nem volt szükség az európai egyesült államokról szóló, akkor még meredeken utópisztikusan szóló tervekre, nem is ijesztgették a derék német, francia vagy hollandi polgárokat ilyesmivel – vagy csak csendben beszéltek róla, nehogy a füstös szobákban, íróasztalok mellett kigondolt fantazmagóriák idő előtt megzavarják a társadalmi nyugalmat. Egyedül Churchill szólt nyíltan az Európai Egyesült Államokról, de hogy azt szigorúan metaforikusan értette, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő brit volt és a britek soha nem állították, hogy ők ennek a közös álomnak (államnak) valaha részesei kívánnak lenni. Aztán a még józan, a kevésbé ambiciózus közösségbe ugyan beléptek, de aztán fékeztek mindent, ami az integrációt a föderalizmus irányába vitte, majd belefáradtak és kiléptek…