A nagyhatalmi erőviszonyok változásai

Nem is olyan könnyű kiigazodni az ukrajnai válságot tápláló bonyolult és ellentmondásos erők szövevényében. Miközben a nyugati kormányok riasztó közlemények sorozatában figyelmeztetnek az állítólag küszöbön álló orosz invázióra, a kijevi kormány azon igyekszik, hogy hűtse a kedélyeket. Mint a The New York Times megjegyezte, jóllehet Oroszország jelentős haderőt vonultatott fel az ukrán határ térségében, és jóllehet az Egyesült Államok több ízben is arra figyelmeztetett, hogy „bármelyik pillanatban bekövetkezhet” a támadás, „Ukrajna vezetői nem látják oly súlyosnak az orosz fenyegetést.”

Az ukrán elit egy részének aránylag kiegyensúlyozott reagálása legalább részben annak tudható be, hogy a mai nemzetközi válság mozgatórugói az ukrán társadalmon kívül helyezkednek el. Hogy összefüggéseikben lássuk a dolgokat, érdemes felidézni egy tavaly novemberi közvélemény-kutatást, amelynek válaszadói arra a kérdésre, hogy mely ügyek a legfontosabbak az ország szempontjából, 45 százalékban „az állami szervek korruptságát” jelölték meg; 34 százalék jelölte meg az inflációt, 31 százalék az emelkedő energiaárat, és 30 százalék a munkanélküliséget. Ezek a gazdasági és szociális problémák sokkal nagyobb aggodalmat váltottak ki a lakosságból, mint a geopolitika ügyei és az orosz fenyegetés. A kelet-ukrajnai konfliktust alig 20 százalék, az Oroszországhoz fűződő viszonyt 8, a Krím félsziget Oroszországhoz csatolását 3 százalék minősítette Ukrajna szempontjából fontosnak.

A mai geopolitikai fejlemények megértéséhez feltétlenül vissza kell nyúlnunk a hidegháború végének és az új világrend létrejöttének idejére. A Nyugat diadalának pillanatában Oroszországnak akár tetszett, akár nem, tudtára adták, hogy a jövőben a nyugati partnerek nem veszik komolyan és nem tekintik a globális színtér jelentős szereplőjének. Mint Adam Tooze brit történész kifejtette, abból indultak ki, hogy a főbb határokat „a nyugati hatalmak, az Egyesült Államok és az EU szabják meg a maguk elképzelésének, erejének és preferenciáinak megfelelően”. Annak idején Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy komolyan vétesse nemzeti érdekeit az újonnan kiépülő világrendben.

Nem mintha valaha is elfogadta volna a hidegháború utáni világrendben neki kijelölt geopolitikai alsóbbrendűség státuszát. Mindenekelőtt attól tartott, hogy a NATO megpróbálja kiterjeszteni tagsági körét Oroszország szomszédjaira, ami fenyegetést jelentene Oroszország biztonságára és területi épségére. Ezek az aggályok csak fokozódtak, amikor a Bush-kormányzat 2008-ban úgy döntött: Grúziát és Ukrajnát arra bíztatja, célozzák meg a NATO-hoz való csatlakozást. Ekkor indult meg a mai válsághoz vezető események láncolata. Erre mutatott rá Dimitrij Trenyin, a Moszkvai Carnegie Központ igazgatója:

„A válság gyökerét könnyű visszakeresni. A hidegháború lezárultával és a Szovjetunió szétesésével az Egyesült Államok és szövetségesei olyan európai rendet alakítottak ki, amelynek alapja az Egyesült Államok domináns szerepe volt, a NATO-nak pedig a katonai és politikai szabályozásban, továbbá a Nyugat biztonságának és az általa létrehozott rendnek a szavatolásában jutott központi szerep. Oroszországnak nem sikerült a maga elképzelésének megfelelő helyet kieszközölnie a Nyugat világában, a neki felajánlott alsóbbrendű pozíciót viszont nem fogadta el, de végeredményben kénytelen volt beletörődni a status quóba. Az Egyesült Államok tisztában volt vele, hogy Oroszországnak ez a helyzet nincs ínyére, de úgy tett, mint aki nem vesz erről tudomást, minthogy afféle hanyatló nagyhatalomnak tekintette Oroszországot.”

A Krím félsziget 2014-es annexiójához vezető eseménysor aztán arra vallott, hogy Oroszország törekvéseit komolyan kell venni és nem lehet őket a végtelenségig figyelmen kívül hagyni.

A Krím annexiója óta Oroszország informális szövetséget épít ki Kínával, hogy javítsa hatalmi pozícióját. Alighanem úgy érzi, hogy a globális erőviszonyok valamelyest az ő javára módosultak. Az Ukrajna határa mentén összevont nagy haderőnek bizonnyal az a rendeltetése, hogy az Egyesült Államokból kikényszerítse az orosz biztonsági igények elismerését.

Igazat adunk Trenyinnek, amikor így határozza meg az orosz külpolitika célját: „Nem az a cél – mint egyesek állítják –, hogy feltámassza a Szovjetuniót. Oroszország át szeretné értelmezni az európai biztonság fogalmát, kivált, ami Kelet-Európát illeti, éspedig úgy, hogy a térség két fő stratégiai szereplője, Oroszország és az Egyesült Államok/NATO-tömb között szerződéses viszonyban testesüljön meg, s ezzel véget érjen az a kor, amikor ez egyedül az Egyesült Államok hatáskörébe tartozott.”

Ebben a konfliktusban Oroszország tétje sokkal nagyobb, mint az Egyesült Államoké. Ezt Barack Obama elnök is felismerte, amikor 2016-ban így fogalmazott: „Ukrajna nem NATO-tagállam, és akármit teszünk is, ki lesz téve az orosz katonai dominanciának… Jó példa ez arra, mikor kell nagyon világosan látnunk, melyek az alapvető érdekeink, s miért vagyunk hajlandók háborúzni.”

Annak idején az Ukrajnával kapcsolatos amerikai biztonságpolitikában Obama maga mögött tudhatta a washingtoni külügyi apparátust. Így folytatta ugyanis: „Ha van valaki (Washingtonban), aki szerint megfontolandó, hogy háborúba bocsátkozzunk a Krím és Kelet-Ukrajna ügyében, hát szólaljon meg, és egyértelműen fejtse ki álláspontját.”

Ma zavarosabb a helyzet. Odáig egyértelmű, hogy Biden nem fog Ukrajnáért háborúzni, ámde nem hajlik rá, hogy elismerje az Obama által felvázolt geopolitikai realitást. Egyedül a Republikánus Párt Trump vezette szárnya kész ellenezni, hogy Amerika agresszív külpolitikai magatartást tanúsítson Oroszországgal szemben.

A Nyugat, kivált az Egyesült Államok, rendszeresen azt a reményt kelti Ukrajnában, hogy a NATO tagjává válhat, és gazdasági értelemben is hasznát láthatja annak, hogy a nyugati világ része lesz. Utólag úgy fest, az Egyesült Államok mindvégig tudta, milyen nagy kockázattal járna, ha Ukrajnát felvennék a NATO-ba, s nemigen kíván többet tenni, mint hogy ki azért nem zárja ezt a lehetőséget.

Az Ukrajna körül kibontakozó dráma elemzését valamennyire tovább bonyolítja, hogy az ukrán ügyek amerikai pártpolitikai ellentétekkel is összefonódnak. Biden ellenfelei alighanem kihasználják az elnök rosszízű ukrajnai kapcsolatait.

Ha egyszer tekintélyes napilapokban olyan címekkel találkozunk, mint hogy „Milyen adatai vannak Putyinnak Bidenről?”, akkor az amúgy is zavaros helyzetben már csak a képzelőerő végessége szabhat határt az összeesküvés-elméleteknek. Nem sokat lendít a dolgokon a hangzatos propagandakampány, amely gonosz pária-államnak festi le Oroszországot. Az orosz hatóságokat minduntalan azzal vádolják, hogy eltorzították a demokratikus folyamatok működését a 2016-os amerikai elnökválasztás idején, továbbá beavatkoztak a svédországi, olaszországi, franciaországi, hollandiai, katalóniai és németországi választások, valamint a brexit-népszavazás menetébe. Nehéz szabadulni a benyomástól, hogy az Oroszország ügyében folytatott politikát pártpolitikai érdekek motiválják, nem racionális geopolitikai megfontolások.

Az Oroszország elleni propagandakampány egyik sajnálatos következménye, hogy elvonja a figyelmet az olyan történésekről, amelyek miatt Moszkva csakugyan rászolgál az elmarasztaló megítélésre. Súlyosan aggasztó például hogyan bánik a kormány ellenfeleivel otthon és külföldön.

KÖZVETLEN KILÁTÁSOK

A globális konfliktus jövendő alakulásának menetét nehéz megjósolni, mindenesetre fontos rámutatni, hogy Oroszország és az Egyesült Államok, akárcsak a NATO más vezető államai mind alapvetően status quo hatalmak. Egyik oldalnak sincs szándékában nagyszabású háborút indítani Ukrajna ügyében. Mindannyiuknak több lenne a vesztenivalója, mint amennyit nyerhetne egy ilyen háborúban.

Oroszországot az események dinamikája vezette arra az elmúlt hónap során, hogy az önellentmondásig maximalista követelésekkel álljon elő. A nyugati hatalmak sem adják alább, amikor nem hajlandók figyelembe venni Moszkva biztonsági aggályait.