Nevetséges, hogy 2024-ben bosszúszomjas nyugdíjasok irányítják a baloldali közösséget
Juszt László a Facebookon még mindig szaporítja a suttyó beszólásait. Bolgár György időnként feltűnik valamilyen rádióban, vég nélkül szórja pártállami fordulatait. Havas Henrik hasonmásait, a tudatlan prolikat szórakoztatja rögeszmés posztjaival. Lengyel Lászlót hallgatva pironkodva arra gondolunk, hogy bár százból százegyszer tévedni szokott, örökös helyet bérel a baloldali tájékoztatásban. Felbukkan néha Surányi György, aki a múlt század utolsó harmadának közgazdászaként bukott bele a saját agymenéseibe. Kuncze Gábor igyekszik szellemes lenni, halljuk is foga csikorgatását próbálkozás közben. Gyűlölködő riposztjai közben Gálvölgyi János is viccelődik persze, ahogyan a Heti hetes „sztárjához” illik. Farkasházy Tivadar olykor nyilatkozik a baráti sajtónak, hogy ő milyen eredeti és sikeres ember. Felsorolhatnék még harminc-negyven idősödő közszereplőt a baloldali nyilvánosságból, nagyjából ennyien maradhattak, de inkább ne tegyük, felesleges volna, mindenki ismeri őket.
A kompánia tagjai mindannyian betöltötték a hetvenedik évüket, és mégis úgy tesznek, mintha övék volna a jövő a hazai közéletben. Hát nem az övék. Hanem azoké, akik számolhatnak még aktív évtizedekkel, és van elég tudásuk és tapasztalatuk, hogy valami jót cselekedjenek.
A nyugdíjas baloldaliak ugyanis nem józanul ítélnek, rendszerint hülyeségeket beszélnek. Erről bárki meggyőződhet, aki pár percig meghallgatja soros jövendőmondásukat, ködös jóslataikat, indulatos kirohanásaikat. De ami momentán a legfeltűnőbb: szemmel láthatóan fogalmuk sincs arról, milyen országban élnek.
Egyszerűen nem értik, mennyire kinyílt a világ az új nemzedékek számára. Hogy mindenkinek akad munkája, aki dolgozni akar, hogy sokkal jobban élnek az emberek, mint tizenöt éve, és hogy őket, a nagy megmondókat – saját támogatóikat is beleértve – pusztán nosztalgiából hallgatják meg egyáltalán. Hogy a falvakban mi a helyzet, hogy a cigánysággal mi lesz, hogy milyen életet él egy nagycsalád, arról sem őket kell megkérdezni. Fogalmuk sincs egy csomó fontos körülményről, hiszen régen elveszítették a kapcsolatot a társadalommal, begubóztak, egymást látogatják, csakis a sajtóból tájékozódnak.
(Tévedés ne essék, nem azért bírálom őket, mert megöregedtek. Az életkor önmagában semmire nem jogosít és semmiből nem zár ki. Az ostobaság viszont fájdalmas, és miután a baloldali veteránok tényleg nem másokkal együtt, hanem leginkább a saját ideológiai ketrecükben élnek, onnan pedig bőszen kikiabálnak, hadd tegyük szóvá az idő fájdalmas múlását is.)
Hogy miért mozognak még mindig közöttünk ezek a figurák? Talán azért, mert pótolhatatlannak érzik magukat. Megerősíti őket ebben az a szép baloldali hagyomány, hogy a hálózatukat mindig értelmiségi kikiáltókkal működtetik. Nyilván már az MSZP–SZDSZ-hőskorszakban is feltűnt kényszeres túlmozgásuk, de hogy 2024-ben is nyomulnak, furakodnak, tényleg elgondolkodtató. Hetven körül, hetven felett ugyanis illene olykor hallgatni. Esetleg regényt írni, pecázni, utazgatni. Vagy az unokákkal focizni, sétálgatni a folyóparton, szalonnát sütni, délben meginni egy pohár bort, sokat aludni, rejtvényt fejteni.
Mindennek rendelt ideje és helye van, de arra, hogy vén fejjel miért csinálnak magukból bolondot azok, akiknek már réges-régen hallgatniuk illene, csak keresgélem a választ. Illetve tippelni azért én is tudok. Hatalom és pénz – ez jutott eszembe, mert erre a két kenőanyagra gerjednek a leginkább.
Higgyék el, erős a kötődés, nincs annyi pénz és kinevezés, hogy ezeknek elég legyen.
A baloldalon továbbá fokozottan érvényes, hogy aki valaha mikrofont kapott, akkor sem óhajtja leadni, amikor már nincs adás, elfogyott a hallgatóság. Nyilván hazudozhatják maguknak egy ideig, hogy milyen széles a nyilvánosságuk, de nézzük meg a követőik számát, a befolyásolás hatásfokát, és persze tegyük fel a kérdést, hogy a Fidesz miért nyer tizennégy év óta kétharmaddal – rögtön szerényebbek lesznek. Pontosabban szerényebbnek kellene lenniük, mert erre ők ugye zsigerileg képtelenek. Hiába tudják, hogy miattuk is süllyed a hajó, képtelenek beleugrani a mentőcsónakba, mert valaki azt hazudta nekik 1988-ban, hogy ők elsőtisztnek vagy kapitánynak születtek. Felőlünk úgy tűnik, teljesen mindegy, hogy díszes egyenruhában vagy félmeztelenül nyelnek el valakit a bősz hullámok, ők azonban másképp gondolják.
A hetvenes veteránok egyébként nem páratlan elmék, bár ötven éve ezt hazudozzák magukról és egymásról. Rányomulnak mindenre és mindenkire, akiben fantáziát látnak. Ha nem tehetségesek, törleszkednek a tehetségesekhez, kihasítják a lehető legnagyobb részt, fölöznek, kamatot szednek, menedzselnek, kaserolnak. Ott fontoskodnak mindenhol, stúdióban, tribünön, fogadáson, ünnepségen, könyvbemutatón. Nem tisztelik mások helyzetét, véleményét, az a lényeg, hogy ők látsszanak, hallják, csodálják őket vég nélkül, állandóan. Teljesen gátlástalanok, törtetnek, nyomulnak, és ráadásul mindezt „okosságnak” hiszik, miközben egyszerűen csak pofátlanok és nagyképűek.
Aki őszintén elhiszi, hogy a felsorolt öregek bármiféle értéket létrehoztak, szíveskedjenek bármiféle maradandó szellemi terméket említeni tőlük (előre szólok, a gyakori televíziós okádás nem az!). Akad bármi is díszes fél évszázadukban, ami joggal tovább örökíthető, s az utókor hasznosnak találhatja majd? Nem vagyok biztos abban, hogy néhány alkalmi vonyításon kívül egyetlen hangfoszlány is megmarad az emlékezetünkben.
Persze a mi oldalunknak is intő példa a baloldali veteránok vesszőfutása. Nem szabad eljutni ugyanis addig a pontig, hogy önmagunk paródiái legyünk. Ha úgy érezzük, a modern világ és az új kihívások átlépnek rajtunk, habozás nélkül át kell adnunk a stafétát. A dolgok ugyanis rendszerint nem rajtunk állnak és fordulnak meg – mindannyian mellékszereplők, sokszor pedig csak egyszerű szemtanúk vagyunk. Ha túlságosan szeretjük önmagunkat, ugyanolyan unalmas paprikajancsik leszünk, mint ezek a pökhendi alakok. Nem azt mondom, hogy azonnal távozzunk a színről – én például ötvenesként még pár évig tervezhetek –, de hogy egyszer mindennek vége szakad, az biztos.
Viszont az ember alapvetően a hazájáért és a népéért dolgozik, nem azért, hogy csodálják olyanok, akik egyébként nem is ismerik. Óriási különbség. Az alázat pedig nem a szellemi alávetettség magatartásformája, hanem a siker alapfeltétele. A végén ugyanis mindig az győz, aki jobban ismeri önmagát és az ellenfelét. Az élet minden területén elcsendesedéssel és önmérséklettel kezdődik a munka, az önmenedzselők előbb-utóbb lebuknak.
A baloldalon azonban ötven évvel ezelőtti szocializációs modelleket követnek, és nincs egyetlen ember köztük, aki szembe merne fordulni a nyugdíjaskorú hálózattal. Ebből a helyzetből csak akkor lesz kiút, ha a veteránok sorra lelépnek a színről. Addig még azért várni kell cseppet, de az előadás változatlanul nagyon szórakoztató.
Szentesi Zöldi László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
