Franciaországban óriási hagyománya van a sztrájkolásnak, és a legnagyobb szakszervezeti tömörülések a fő társadalomszervező erők közé tartoznak.
Bő másfél évtizede vetítették a hazai mozikban is a Belleville randevút, Sylvain Chomet animációs kalandfilmjét, amelyből – leegyszerűsítve – az derül ki: a franciák alig várják, hogy nyugdíjba menjenek, tangóharmonikázhassanak, leülhessenek a kisszékükre, amikor éppen a házuk előtt halad el a Tour de France kerékpáros-körverseny mezőnye, általában véve pedig megannyi érdekes dolog történjék velük. Ahogy a mondás is tartja: az amerikaiak azért élnek, hogy dolgozhassanak, a franciák azért dolgoznak, hogy élhessenek.
Mostanában is rendkívül érdekes dolgok történnek francia földön. Több mint egy hónapja tartanak a nyugdíjreform elleni tiltakozások, a sztrájkok immár több mint fél évszázada, 1968 óta nem nyúltak ilyen hosszúra, mint most. A mai napra is mozgósítanak, a sokrétű munkabeszüntetés az átlagfranciák számára a közlekedési fennakadásokban a legnyilvánvalóbb, akadozik a vasúti forgalom, kimarad számos buszjárat és metrószerelvény. De olajfinomítókat is blokád alá vonnak.
Óriási fennakadások voltak karácsony és újév környékén is – el lehet képzelni, mit jelentett ez a családoknak egy hazánknál hétszer nagyobb országban. A sztrájkok támogatottsága valamelyest csökkent, de a társadalom rendkívül megosztott. Egy friss felmérés szerint a franciák 25 százaléka támogatja a tiltakozókat, 19 százalékuk együtt érez velük, további 19 százalék közömbösen viseltetik, míg 18 százalék ellenkezéssel, 19 százalék pedig kifejezetten ellenségesen viszonyul a munkabeszüntetőkhöz. Franciaországban óriási hagyománya van a sztrájkolásnak, és a legnagyobb szakszervezeti tömörülések a fő társadalomszervező erők közé tartoznak.
Az Európai Szakszervezeti Intézet adatai szerint a 2010 és 2017 közötti években minden ezer francia munkavállalóra 125 sztrájkkal töltött munkanap jutott, míg a németeknél 17, a hollandoknál 13, hazánkban pedig mindössze négy. A mostani munkabeszüntetés csak a nemzeti vasúttársaságnál, az SNCF-nél 600 millió euró bevételkiesést hozott eddig.
Bő két évvel a francia elnökválasztás – és két hónappal az önkormányzati voksolás – előtt a nyugdíjreform Emmanuel Macron legnagyobb megméretése lehet. Újévi köszöntőjében, amelyben kiállt a reformok folytatása mellett, az államfő csak a megkérdezettek 21 százaléka szerint beszélt meggyőzően, mindössze 27 százalékuk vélte úgy, hogy legalább készen áll a megoldásra, míg 57 százalék egyenesen úgy vélte, Macron meg sem kísérelte meggyőzni a franciákat.
A tét az igen összetett, jelenleg 42 különböző modellből álló nyugdíjrendszer egységesítése, és ennek is kulcseleme az úgynevezett tengelykor, amelyet 62 évről 64-re akarnak emelni. Ez az öregségi nyugdíjra való teljes jogosultság kezdőévét jelenti.
Vannak erre racionális érvek, a francia államadósság átlépte a bruttó hazai termék száz százalékát, miközben a nyugdíjkassza hiánya a jelenlegi rendszer fenntartása esetén 2025-re elérné a 17 milliárd eurót.
A franciáknál Európán belül kimagaslóak, a GDP 14 százalékára rúgnak a nyugdíjkiadások. Elöregedő társadalmaink márpedig – különösen ha tisztában vagyunk a bevándorlás (és a szándékos bevándoroltatás) szociális és biztonsági kockázataival – egyre nehezebben tudják finanszírozni az egyre tovább élő idősek ellátását. Európában mindenütt egy kicsit tovább dolgoznak az emberek, mert ez a demográfiai realitás, célozgatott Édouard Philippe kormányfő arra, hogy a franciáknak is húzniuk kellene a nadrágszíjukon.
Csak éppen milliók és milliók szerzett jogait politikailag igen kockázatos megvonni. Számos ágazatban, főleg a közlekedésben dolgozók tömegeit érintik a nyugdíjkedvezmények. De karácsonykor a párizsi opera előtt balettművészek tüntettek A hattyúk tavával, ragaszkodva ahhoz, hogy továbbra is negyvenkét évesen vonulhassanak vissza. A fő kérdés most ez: ki bírja tovább az idegjátékot, Macron és Philippe, a sztrájkolók avagy a közlekedési fennakadásokba, késésekbe, akadozó szolgáltatásokba a tél derekának közeledtével egyre jobban belefáradó közvélemény? Ismét csak a felmérések szerint a franciák háromnegyede úgy véli, a kormány meghátrálásra kényszerül: vagy kénytelen lesz feladni a teljes reformcsomagot, vagy csak a tengelykor emelését.
Macron, akinek 2019-et is végig kellett küzdenie a szociális egyenlőtlenségek ellen tiltakozó sárga mellényesek ellen, most kockázatot vállalt.
Éppen negyedszázada, a Jacques Chirac akkori köztársasági elnök kormányfője, Alain Juppé nevével fémjelezett és több megszorító elemből álló reformcsomag váltott ki tömegmegmozdulásokat, a legnagyobbakat 1968 és 2019 között. Akkor a francia politikusok megtanulták, hogy ne csomagban, inkább apró darabokra vagdosva nyomják le a nép torkán a keserű pirulát.
Ségolène Royal korábbi szocialista elnökjelölt, aki pedig korábban Macront támogatta, most ultraliberalizmussal vádolja az államfőt. Az önkormányzati választások előtt morognak a vezető kormánypárt, a Köztársaság lendületben (LREM) parlamenti padsoraiban is. Az LREM kis túlzással Macron egyszemélyes pártja, a társadalmi beágyazottsága nem túl jelentős a neogaulle-ista, a baloldali vagy a radikális jobboldali erőkhöz képest.
Párizsban kisebb botrány lett belőle, hogy a főpolgármesteri tisztségért nemcsak az LREM hivatalos jelöltje, Benjamin Griveaux indul, hanem egy szakadár, Cédric Villani matematikus is, aki excentrikus megjelenésével inkább illik Alexandre Dumas A három testőrébe, mint egy mai politikai versenyfutásba.
Ha Griveaux és Villani támogatottságát összeadjuk, az meghaladja a legnépszerűbb induló, Anne Hidalgo jelenlegi főpolgármesterét, ennek belátásához már nem kell matematikus.
Könnyen lehet, Macron akkor jár el a legbölcsebben, ha egyszerre mutat erőt és rugalmasságot: nem futamodik meg, de enged egyes kérdésekben, mint a tengelykor, a legkitartóbb sztrájkolók ellen hangolva a közvélemény kritikus tömegét.
Nemrég a briteknél tartották a leghosszabb vasutassztrájkot, de ez nem akadályozta Boris Johnson kormányfő decemberi megválasztását. Ugyancsak a briteknél az 1984–85-ös szénbányászsztrájk kibekkelése kifejezetten megerősítette Margaret Thatcher konzervatív miniszterelnököt, hozzásegítve 1987-es választási győzelméhez.
A munkabeszüntetés márciustól márciusig, szinte napra pontosan egy éven át tartott, de a bányászcsaládok január körülre kezdték felélni az anyagi tartalékaikat, és egyre több lett a sztrájktörő.
A franciáknál Juppé 1997-ig kihúzta a kormányfőséget, Chiracot 2002-ben könnyen újraválasztották. Macronnak még 28 hónap áll rendelkezésre, hogy 2022 májusáig konszolidálja hatalmát, de elnöki ciklusára immár bizonyosan rányomják bélyegüket a társadalmi tiltakozások.
Szőcs László
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
