„Karma is a bitch” – mondják angolul, ami konkrétan nem azt jelenti, hogy a karma egy rossz útra tévelyedett fehérnép lenne, hanem inkább a magyar nyelvben használatos visszanyaló fagyi pajzánabb változata. Általában mindenki megkapja tetteiért a számlát. Ha a sors éppen igazságos kedvében leledzik, akkor még az illető életében. Valahol, valamikor eljön az elszámolás ideje és az emberi jóság, az egyenes, nemesen becsületes jellem megtalálja békéjét, de a gonosszal, a másokat nyomorba, gyötrelembe taszítókkal, a hazugokkal is megtörténik a leszámolás előbb-utóbb. Mi nem tudhatjuk, mit jelenthet másoknak az igazi büntetés. A sors sokkal rafináltabb és kíméletlenebb, mint bármely törvénykező szerv. Akik sokáig reflektorfényben állva, attól megvakítva, az ajnározástól és szervilis kiszolgálók hízelgő hajlongásaitól megszédülve, narcisztikus ön-túlértékelésük miatt elmulasztják a megfelelő pillanatot a visszavonulásra, azok legnagyobb büntetése a rideg valósággal való szembesülés. Öregecske, rég elfeledett, önjelölt primadonnák sokat tudnának erről mesélni.
A demokrácia életeleme az alternatívák tömege, a megoldások, a kiválasztható utak sokasága. A feladatok, problémák megvitatása, majd a többség által helyesnek vélt irány kiválasztása és annak – olykor a helyzet által megkívánt korrekciókkal, de végső fokon – konzekvens követése lenne az alapja a polgárok és az általuk megválasztott vezetők együttműködésének. Lenne. Ha azonban a nép által hatalomra juttatott, adójából eltartott vezetők már nem szolgálni, hanem uralni akarják választóikat, kussoló alattvalóként kezelve őket, a háttérben fortyogó harag, elégedetlenség idővel utat tör magának és nyílt ellenállásban manifesztálódik.
Tizenkét évnyi „alternativlos” (alternatíva nélküli) merkelizmus, a lihegve bólogató udvaroncokra épült NDK-szagú demokratúra saját maga termelte ki polgári-konzervatív alternatíváját, amit találóan „Alternative für Deutschland”-nak neveznek. A gyűlölettirádák, mediális-politikai mocskolódások, valamint valódi, egészséget, testi és tulajdoni épséget veszélyeztető agresszív, az Antifa kommandói általi támadások dacára, harmadik legerősebb pártként bekerült a német parlamentbe.
Objektív elemzés alapján egyértelmű, hogy a német AfD jelenlegi programja gyakorlatilag a 2002-es, már az akkor is Merkel által vezetett CDU téziseinek kissé modernizált, de lényegében azonos kópiája. Merkel CDU-ja pontosan a multikulturális társadalom elutasításával, Németország nemzeti identitása megőrzésének programjával győzött a 2005-ös előrehozott választásokon a szocik és a zöldek interkulturális ágendája ellen. Ezeket a nézeteket manapság nácinak nevezik, amit ha bárki komolyan venne, akkor a jelenlegi CDU vezetőit, akik 2002-ben azt a bizonyos programot megírták, szintén ebbe a sarokba kellene küldeni. Mindenki náci, aki nem a megvárosiasodott (urbanizált), szélsőbalra eltolódott, magát liberálisnak tekintő merkeli irányvonalat követi. Aki anti-mutti nézeteket vall, az egyúttal haladás- és emberellenes, idegengyűlölő, antiszemita, homofób (kihagytam valamit?) lúzer. Tanulatlan proli, akinek örülnie kellene, hogy a magát elitnek tartó politikus-szimulánsok az ő kipréselt, a világon szinte egyedülállóan magas adóját egyáltalán kézbe veszik és a négy feleséges, huszonvalahány gyerekes Alik, vagy a százezres nagyságrendben utcákon ténfergő, kérdéses kilétű fiatal Ahmedek all-inclusive ellátására fordítják, miután a saját hatalmi pozíciójuknak megfelelő, önmaguk által kirendelt luxus-sarcot zsebre vágták.
Pedig tanulhattak volna a közelmúlt és a jelen példáiból: Hillary Clinton elsősorban az amerikai választók jelentős részének arrogáns stigmatizálása miatt (is) vesztette el a választást, amikor Trump híveit, tehát az ország felét deplorables-nek, azaz szerencsétlennek, szánalomra méltónak titulálta. A magyar Miniszterelnök, Orbán Viktor külföldi népszerűsége nem csak tettei miatt növekszik rohamosan, hanem a józanul gondolkodók nagy része önként és nem parancsra (!) szolidáris irányába, minél jobban próbálja őt démonizálni a nemzetközi mainstream média és az EU néhány hangadója.
Az eddigi kényelmes posztjukért rettegő, rivaldafényben megvakult, a valóságot már régen nem érzékelő, vagy megalkuvásból tagadó protagonisták azonban képtelenek tanulni. Nem csak az igazi demokrácia, hanem a tudás és az életünket végigkísérő tanulás mutat fel újabb és újabb alternatívákat. Demagógok nem tanulnak.
A szüntelen nácizás régóta nem éri el célját, sőt, már Németországban sem ijednek meg ettől az emberek úgy, mint korábban. Egymillió egykori CDU választót, 1,2 milliónyi korábbi nem szavazót, ötszázezernyi szociáldemokrata és több tízezernyi szabad demokrata, illetve zöld pártot preferáló polgárt, akik most az AfD mellett tették le voksukat, lenácizni nem szimplán hatalmi arrogancia, hanem a politikai és vitakultúra csődje. A merkelizmus moráltól csöpögő imperativusának komplett kudarca.
A valóban képzetlen, semmihez sem értő, a szabad gazdaságot csak hírből, vagy lobbistáktól ismerő, tanulmányait sokszor abbahagyó politikai osztály bukása, egy józan, nemzeti és nemzetközi törvényeket betartani kívánó, irányváltoztatást követelő, polgári-konzervatív réteggel szemben. Ez a sokat ócsárolt párt, az AfD, amelynek tagjai a valódi életből, tehát nem a berlini parlamentáris beltenyészetből származnak, elsősorban a középosztály érdekeit képviseli. A kis és közepes vállalkozókét, a szájkosarat kapott konzervatív értelmiségét, a reggel munkába induló, szorgalmas, családos, életüket ismét tervezni vágyó emberekét. Ők adtak egy hatalmas pofont a valóságtól régen elrugaszkodott, az egész világot német adópénzből és német diktátummal megmenteni akaró globalista „világkancellárnő”-nek, aki a német Keresztény Demokrata Párt (CDU) eddigi legrosszabb választási eredményét produkálta 2017. szeptember 24-én és amelynek azonnali lemondás lehetne a konzekvenciája egy demokratikus országban. A merkeli demokratúrában viszont bármi elképzelhető. Az elmúlt tizenkét évben hozzá kellett szokni a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalma vezetőjének érzelmektől, pillanatnyi ötletektől és ad hoc hangulatoktól függő döntéseihez a parlament és a saját frakció feje fölött, akár érvényes törvényekre és/vagy nemzetközi szerződésekre fittyet hányva.
A legnagyobb téma logikusan az illegális bevándorlás volt, ami vélhetően újult erővel fog folytatódni, hiszen százezernyi afrikai parkol Olaszországban bejutásra várva az ígéret földjére, GerMONEY-ba. (Angol szójáték: Németország+pénz). A német közvéleményt azonban rengeteg más dolog is foglalkoztatja, amire itt most nem célszerű kitérni, de erre választ sokan szintén az AfD-től várnak.
A nácizás, vagy alternatívaként a fasisztázás inflációja, amit egyébként a magyar baloldal is előszeretettel alkalmaz a vele opponáló nézetekre, utánozva ezáltal a merkeli propagandát, tulajdonképpen a nemzeti szocialisták, azaz a nácik (rém)tetteit bagatellizálja. Ez nem szimplán csak történelmi tudatlanság, hanem a történelmi tények aljas elferdítése. Én az ilyen figurákat veszélyesnek tartom. Lehet, nem vagyok egyedül.
Elszámoltatás? Leszámolás? Ki tudja? A visszaszámlálás azonban elindult…
The post A nácizás csapdája appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
