Azt a tényt, hogy a 3. világháború még a kezdeti stádiumában jár, onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy a románok még egyszer sem álltak át. De ha igaz a hír, és a kínaiak hamarosan nyíltan az oroszok mellé fognak állni, akkor itt lenne az ideje bocskorosék első köpönyegforgatásának, ugyanis ezzel nagyon le fog romlani a nyugati koalíció esélye a tippmixen. De hogyan álljanak át ezek a szegények éppen most, amikor tele van az országuk jenki katonákkal? Erre nincs ötletem, de ezekben a projektekben nekik mindig voltak világszínvonalú megoldásaik.
Néhány hónapja a haladó nyugati világsajtó kaján kárörömmel konstatálta azt, ahogy az orosz katonaköteles fiatalság egy része (állítólag a behívót kapottak csaknem harmada) próbált elutazni-megszökni a behívóparancs elöl. Pedig az orosz ifjakat még napjainkban is a hagyományos nacionalizmus és a hazaszeretet szellemében nevelik. Akkoriban fel sem vetődött a mainstream nyugati sajtóban az a kérdés, hogy vajon mi lesz akkor, ha a nyugati fiatalok kerülnek majd hasonló helyzetbe. Mekkora bevonulási lelkesedést fognak mutatni azok az agymosott balliberó ifjak, akik szerint nincs is olyan, hogy német kultúra vagy német történelem? Akik szerint Heine, Goethe és Schilller néger világforradalmárok voltak, akik az emberi jogokért, valamint az elnyomott rasszokért harcoltak. Mostanában viszont egyre gyakrabban kerül szóba a hadkötelezettség visszavezetése a nyugati országokban, hiszen nem lehet tudni, hogy az atlanti országok mely fegyverszállítása nyomán pattan el az oroszokban a húr, és rendelik el az általános mozgósítást. Erre pedig a NATO országainak reagálniuk kell(ene), mégpedig gyorsan. A közelmúltban készült nyugati közvéleménykutatások a várt gyászos képet mutatják, hiszen például Németországban a férfiak csupán 10%-a vonulna be azonnali hazafias lelkesedésében (ezeknek is több mint a fele idősebb), 50%-uk viszont azonnal elhagyná az országot, és elszökne a bevonulás elől. Ha ez a többi nyugati országban is így van, akkor szépen fellendülne a nemzetközi turizmus egy általános mozgósítás esetén.
Mik is voltak a Római Birodalom nyugati része pusztulásának legfontosabb fázisai? Az élet elüzletiesedése – az erkölcsök leromlása -, a népesség csökkenése – a barbárok betelepedése –, a védelmi képességek radikális hanyatlása (a légiókhoz már csak barbárok jelentkeztek). Ha átgondoljuk, akkor a mai atlanti birodalom is végigjátszotta ugyanezeket a lépéseket (sorrendben: pénzuralom, LMBTQ, demográfiai katasztrófa, migráció), már csak az utolsó lépés van vissza, ami a jelek szerint ugyancsak be fog teljesülni. Az elpuhult, nemzeti, faji, nemi identitással nem rendelkező, emberi jogokkal bőségesen kitapétázott, LMBTQ-tól elfajzott, telefonját nyomkodó, tornából felmentett nyugati ifjúság vajon meddig tartana ki az ukrajnai lövészárokvilág poklában? Inkább nem válaszolom meg a kérdést.
A nyugati közvélemény nemigen tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Kína az oroszok pártján fog állni, hiszen ezt követeli meg az érdeke, sőt a létérdeke. Vég nélkül folynak a találgatások, hogy most akkor velünk vagy ellenünk? Pedig nem nehéz észrevenni, hogy az utóbbi időkben már alacsonyabb növekedési ütemeket produkáló Kína hatalmas ajándékot kapott. Az ostoba nyugati vezetés szabályosan a karjaiba lökte a világ legnagyobb nyersanyag- és energiacentrumát – Oroszországot. Egy csomó nyersanyagért, és főleg az energia nagy részéért nem kell már a kínaiaknak messzire hajózniuk, és így az angolszász tengeri fölény sem tudná elvágni őket ezektől a stratégiai anyagoktól. És ráadásul lényegesen olcsóbban jutnak hozzá ezentúl ezekhez a javakhoz, mint azt megelőzően, és sokkal olcsóbban, mint a nyugatiak a saját nyersanyagaikhoz. Ennél nagyobb ajándékot kitalálni sem tudtak volna Kína számára! Ráadásul az orosz atomernyő is stratégiai védelmet nyújthat számukra, amíg fel nem zárkóznak ebben is a két atom-szuperhatalom mellé. Megteremtődött a lehetősége a további gyors gazdasági és katonai fejlődésnek, és a nyugati dominancia rövid időn belüli teljes ledöntésének! Nyilvánvaló, hogy az oroszok oldaláról is elemi létérdek a kínai-orosz szövetség, hiszen enélkül Oroszország – a világgazdaságból kitaszítva – hamar a csőd szélére kerülne. Kína geostratégiai okokból sem engedheti meg Oroszország legyőzését és feldarabolását, hiszen akkor ő is súlyosan fenyegető körülzárásba kerülhetne, és elszigetelhetővé válna. Ez az egymásrautaltság jelenleg messze felülír mindenféle korábbi kínai-orosz ellentétet, és teljesen irreálisnak tűnik bármiféle amerikai kísérlet ezen szövetség felbontására. Lassan már nyugaton is kezdik kapisgálni, hogy rossz sorrendben kezdtek hozzá az ellenfelekkel való leszámoláshoz.
Kína azonban jelenleg még kivár és halogatja a Nyugattal történő teljes szakítást. Ezt egyelőre a gazdasági érdekei sem sürgetik, másrészt Oroszország sem mutatja semmi jelét annak, hogy a vereség felé tartana. Ha netán az oroszok a közelgő összeomlás jeleit mutatnák, akkor véleményem szerint Kína azonnal nyíltan közbelépne, hiszen az orosz vereség sokkal nagyobb fenyegetést jelentene számára, mint a nyugati export és néhány nyugati technológia kiesése. Kína már nincs annyira rászorulva a nyugatról érkező dollárokra, sőt igyekszik minél gyorsabban túladni rajtuk. A címben feltett kérdésre tehát ez az első válasz, ennek bekövetkezte azonban a közeljövőben nem várható. Tajvan kérdése azonban ennél sokkal bonyolultabb probléma. Látszik, hogy a tajvani ügyekre ösztönösen, reflexből, sokszor hisztérikusan reagálnak a kínaiak. Minden más nemzetközi ügyben higgadtak tudnak lenni és átgondoltak, de ebben az egyben teljesen elvesztik a hidegvérüket. Ha bankárék háborút akarnának kirobbantani, akkor itt elképzelhető, hogy nem lenne nehéz dolguk, de véleményem szerint egyelőre még nem akarják/merik megtenni. Pedig az idő sürgeti őket, hiszen az ősidők óta újra és újra felbukkanó dilemma adott. A felemelkedő hatalom napról napra erősödik, a hanyatlóban levő ugyanígy gyengül, és őt szorítja jobban az idő.
Az az együgyű gondolkodásmód, ami szerint a NATO-országok hatalmas GDP-fölénye önmagában garantálja a gazdasági és hadiipari fölényt, jól láthatóan nagyon messze van a realitásoktól. Az „USA a világ legnagyobb gazdasága” című megahazugságot el kellene már felejteni, mert csak önmagukat csapják be vele. Egyrészt az amerikai nominális GDP egy grandiózus hazugság, mivel presztízsokokból olyan elemekkel duzzasztják fel, amit semelyik másik ország nem tesz be a GDP-be, másrészt a reális (vásárlóerő-paritáson számolt) GDP-ben Kína még így is jócskán megelőzi az amerikaiakat. De van még két ennél is nagyobb probléma a gazdasági erőviszonyokban.
1./ A kínai gazdaság egy monstre termelő gazdaság, GDP-jének csaknem felét az ipar adja, nyersanyaghelyzete rendezett, néhány (helyettesíthető) nyersanyag kivételével a régióban mindenhez hozzájut, amire szüksége van. Energiaellátása (főleg az orosz kapcsolat révén) hosszútávon is rendezettnek néz ki. Az amerikai GDP-ben viszont az ipari termelés aránya csupán 18%, a GDP túlnyomó része szolgáltatás. Az energiaellátás megfelelő, viszont a nyersanyagok tetemes része a tengerentúlról érkezik. Néhány iparága (pl. fegyveripar, repülőipar, információtechnológia stb.) rendkívül fejlett, számos más iparág pedig szinte megszűnt (kitelepült). Kína viszont az ENSZ iparági felosztása szerinti 22 iparágból 16-ban vezeti a világrangsort, de a maradék hatban is második. Az USA sokban az első ötben sincs benne. Azért emelem ki ennyire az ipart, mivel egy világméretű konfliktus esetén ez számítana elsősorban a hadiipari teljesítményben, a szolgáltatások jó része vagy sokkal kevésbé, vagy csak nagyon közvetett módon. (Például a világ acéltermelésének 52%-át Kína adja, viszont kutyakozmetikában az amerikai előny hatalmas. Na melyik a fontosabb?) Külön probléma a nyugatiak számára, hogy a kínai fölény a nehézipar területén szinte elsöprő, a világ nehéziparának zöme az ázsiai óriás területén koncentrálódik.
2./ A kínai ipar teljesítménye tehát reálértéken (PPP) több, mint háromszorosan meghaladja az amerikai ipar teljesítményét, és hamarosan egymagában is túl fogja szárnyalni az egész nyugati világ ipari termelését. Ezzel persze nem szokott dicsekedni a nyugati média. De talán még ez sem lenne olyan problémás, ha az ipari globalizmus nem Kínában hozta volna létre a centrumát. Ugyanis a nemzetközi termelési láncok központja itt van, tehát nemcsak a mennyiség, a koncentráció és a nyersanyagok, de a szerkezet is a kínaiaknak kedvez. Kínát megkerülve nagyon nehéz egy nagy nemzetközi projektet végigvinni.
Nagyon jól példázza az itt leírtakat az ukrán tüzérségi lőszerellátás kérdése, ami napjainkban igen sokszor előkerül a háború kapcsán. Az atlanti béketábor országai minden erejüket összeszedték azért, hogy tüzérségi lövedékekkel megfelelően ellássák a Zelenszkij-rezsimet. Sok ország csaknem az egész raktárkészletét odaadta, és a nyugati lőszergyárak is teljes kapacitással dolgoznak. Hatalmas pénzeket mozgósít erre a kérdésre az EU és az USA is. És ez a nagy nekibuzdulás mégiscsak arra volt elég, hogy az orosz tüzérség már több mint egy éve kb. 6-8-szoros tüzérségi fölényben van, és a napi 7 ezer ukrán gránátra kb. 50 ezerrel válaszolnak. Ezt még az ukránok is elismerik.
Hát hogy lehetséges ez, elvtársak? Két lehetőség adódik: vagy a./ az orosz hadiipar nőtt akkorát rövid idő alatt, hogy ennyire lepipálja a Nyugatot vagy b./ az észak-koreai lőszersegély (ami ugyebár kínai tranzitáru) egy kicsit nagyobb mennyiség, mint ahogy ezt eddig gondoltuk. Én a b./ lehetőségre szavaznék, de hozzáteszem, hogy azért is nagyon nehéz növelni a nyugati gyártást, mert bár acél még lenne hozzá, de speciális fémötvözetek, ritka fémek és az újfajta robbanóanyagok jelentős mennyiségben csak Kínából szerezhetők be. Azt pedig a nyugati vezetés nyilván el akarja kerülni, hogy alapvető hadianyagokban a továbbiakban is a keleti beszállítástól maradjanak függő helyzetben.
Egyre többször morfondíroznak hangosan, a nyilvánosság előtt nyugati politikusok azon, hogy Kínával lazítani kellene a kapcsolatokon, szankciók alá kellene vonni, vagy akár teljesen meg lehetne szakítani a kapcsolatokat. De ezt nagyon bizonytalanul mondják, mert tudják, hogy ez közel sem lenne olyan egyszerű, mint az Oroszországgal szembeni szankciók. Ha a Nyugat Kínával komolyan kenyértörésre vinné a dolgot, akkor nemcsak az lenne a következmény, hogy a nyugati országokban az élelmiszerüzletek kivételével a boltok kiürülnének. Egész iparágak állnának le szinte minden országban, mivel a döntő termelési láncszemek miatt a kínai beszállításokat nem lehetne pótolni semmivel. Kína ázsiai közel-távoli szomszédsága pedig szó szerint lehúzhatná a rolót. Még az olyan ipari nagyhatalmak, mint Japán és Dél-Korea is. Jó példa volt erre néhány éve, amikor egy kis sziget miatt történő kínai-japán civakodás közben a kínaiak hirtelen leállították a Japánba irányuló ritkaföldfém-exportot. Ezekre az anyagokra minden elektronikus eszközhöz szükség van, nélkülük sem mosógépet, sem autót, sem számítógépet nem lehet előállítani. Japán néhány nap alatt belátta, hogy nincs is annyira szüksége arra a szigetre, és gyorsan kihátrált az egészből.
A Kínával való szakításnak társadalmilag is beláthatatlan következményei lennének. Nem lehet következmények nélkül kihúzni a világgazdaság alól az egyik tartóoszlopát. Valószínűleg ez jár a fejükben azoknak az amerikai politikusoknak is, akiken sokszor látszik, hogy remegnek a dühtől, és legszívesebben letörölnék Kínát a térképről, de mégsem tehetik, mert tisztában vannak a realitásokkal. És lenne egy talán még súlyosabb következménye is a Kínával történő szakításnak, mégpedig a dollár azonnali bedőlése. Ha a világ első számú pénznemével nem lehet tovább hozzáférni a világ legnagyobb árualapjához (magyarán, ha a kínaiak nem szállítanak dollárért árut), akkor az a pénz nem maradhat tovább kulcsvaluta. És akkor a világ országai a dollárt a nemzeti banki tartalékokban is le fogják cserélni (már amennyiben meg tudnak szabadulni tőle).
Az Egyesült Államoknak tehát van gondja bőven, hiszen meg kellene állítania saját állandósult hanyatlását, újra kellene iparosítania, meg kellene fenyegetnie a világ országait, hogy hagyják abba a dollártól való szabadulást, és fel kellene fegyvereznie szövetségeseit, mert így nem sokat érnek. A NATO félelmetes ereje erősen túl van misztifikálva, hiszen a tagországok hadseregeinek többsége operetthadsereg. Az amerikai hadseregen kívül talán a töröknek van még komoly csapásmérő ereje, de ők már fél lábbal kiszálltak a NATO-ból, és sosem lesznek bevethetők az oroszok vagy a kínaiak ellen. Viszont a német hadseregben bárki szabadon menstruálhat. Igaz, hogy a harcjárművek egy jelentős részét elindítani sem lehet, de a tamponellátás remekül megoldott. Sőt, szerintem ha egy zászlóalj transzneművel megtámadnák a Wagner csoportot Bahmutnál, akkor az oroszok hanyatt-homlok elmenekülnének, és a Bajkál tóig meg sem állnának. Erre a csapásmérésre nem tudnának megfelelően reagálni.
Összefoglalva tehát Kína akkor lenne kénytelen nyíltan, erővel fellépni ha:
Az első lehetőség egyelőre nem valószínű, a második a kínaiak önuralmán múlik, a harmadik az amerikaiak önuralmán és szándékain. Az valószínűnek látszik, hogy Kína nyílt fellépése esetén – ha sikerül is elkerülni a világháborút – egy ideig ketté fog hasadni a világgazdaság és a világpolitika. Két nagy tömb alakulhat ki, és beállhat az orwelli „1984” világa.
De ezek az események már nem állíthatják le a „Nyugat alkonyát”. Az atlanti országokat újra iparosítani már nincs idő és lehetőség, a demográfiai zuhanást megállítani nincs remény, az erkölcsi züllés (gender, LMBTQ) okozta sebek egyre súlyosbodnak, a nemzeti érzést és a nemzetért küzdést felszámolták, a pénzügyi összeomlás már itt kopogtat az ajtón.
Sokan úgy vélik, hogy még 15-20 év is eltelhet addig, amíg az atlanti világ felett megkondulnak a harangok. Én azt hiszem, hogy ez sokkal hamarabb fog bekövetkezni, és valami egészen más kezdődik majd utána. Hogy mi, azt csak a következő nemzedékek fogják átlátni. Ha lesznek következő nemzedékek…
Szende Péter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
