Azokat az értékeket, amelyeket elődeink csendes hangyamunkával megteremtettek, a momentumosok most zsetonként herdálják el az egyre mélyebbre züllő európai politikai kaszinóban.
1990-et írtunk, hárman álltunk, felvidéki magyar gimnazisták a pozsonyi Hviezdoslav téren egy ötszáz fős szlovák ultranacionalista tömegben. A rendszerváltás után elkezdtek az országba visszaszivárogni a második világháborús fasiszta szlovák állam képviselői, kiszolgálói, hóhérai. Viszonylag kicsi, de annál lelkesebb hallgatóságra találtak a szlovák főváros körüli települések lakói között, akiket buszokkal hoztak fel a volt elnököt, Jozef Tisót éltető és a magyarok ellen durván uszító rendszeres tüntetésekre. Egy ilyen alkalom során, eleinte nem tudván, miről lesz szó, mi is beálltunk a hallgatóság közé. Az összejövetel befejeztével valami rendkívül észszerűtlen késztetésből megszólítottam a közvetlen közelemben álló első idegent, legyen olyan kedves megmagyarázni, hogy ezt a magyarok Dunába fojtását pontosan hogyan is gondolták.
Hárman álltunk a hitetlenkedő tömeg közepén, tizenöt éves fejjel ugyan esélyünk sem volt arra, hogy a dühödt hazafiakat érvekkel meggyőzzük, de fiatalos lelkesedésünk és idealizmusunk azért annyira elégséges volt, hogy valahogy meggátolja a tüntetőket abban, hogy tettlegességig fajuljon a vita, ahogy ezt többen a bekiabálók közül javasolták. Vagy egy órát vitatkoztunk velük az utcalámpák alatt, végül hátat fordítottunk a tömegnek, és elindultunk kollégiumunk felé. A hírhedt hidegháborús kémtanya, a Carlton Hotel mellett valaki megállított minket, bemutatkozott. Imrének hívták, magyarországi újságíró volt. Kezet fogott velünk, majd ezt mondta: gratulálok, fiúk, ez több mint hőstett volt.
Tinédzser fejjel, kissé akadozó szlováknyelv-ismerettel akkor valahogy mégis tudtam, mit mondjak a minket Dunába fojtani szándékozóknak, de Donáth Anna momentumos EP-képviselő közelmúltban elhangzott meggondolatlan kijelentései kapcsán felnőttként alig jutok szavakhoz. Felvidéken – vagyis Szlovákiában, hogy ő is képben legyen – a fentebb leírt eseményektől hosszú utat tettünk meg addig, hogy ne legyőzöttekként kezeljen a minket körülvevő többségi társadalom, ne elmagyarosodott szlovákokként jelenjünk meg a történelmi és társadalomtudományi tankönyveikben, hanem két európai nemzet kölcsönös tiszteleten alapuló együttélését alakítsuk ki egy történelmi traumákkal tűzdelt, de közös léttérben. Hogyan is gyűlölhetnék egy olyan népet, amely ugyanazt a szent földet szereti és ápolja, mint én? És ugyanezt nekünk kellett kiharcolnunk, de mégis, a szlovák nemzetnek megvolt az a belső potenciálja, hogy végül európai szellemben fogalmazza meg a velünk való együttélés törvénybe foglalt alapszabályait, kitegye magyar településneveinket, elfogadja, hogy mi magyarul tanuljuk a történelmünket, és főleg megtanulja azt, hogy mi nem szlovákok, hanem szlovákiai magyarok vagyunk.
Donáth Annának ez a potenciálja miért nincs meg? Ha nem itt született, miért mondja többes szám első személyben, hogy „lehetünk úgy felvidéki magyarok, hogy közben büszke szlovákok vagyunk”. Pontosan milyen sorsközösség-vállalással szerezte meg annak jogát, hogy a mi nevünkben beszéljen, a mi érdekeinket képviselje, politikai szövetségeket kössön a nevünkben? Ha pedig úgy érzi, hogy az asszimiláció az újonnan felfedezett európai alapérték, akkor kérem, járjon elöl jó példával, és élje tovább életét büszke szlovákként, mint sok más volt magyar sorstársunk, akik ezt az utat választották vagy szenvedték el az elmúlt évszázadban. Ha ellenben Donáth szégyenteljes komáromi fellépése csak az ő identitástipró ideológiájával azonosulni nem hajlandóknak szánt magyarságellenes büntetőhadjárat, akkor Donáth nem más, mint egy tudatlansága következtében propagandacélokra kihasznált ember.
Tudósítóként ott voltam annak a politikai mozgalomnak a valódi születésnapján, amelyet Donáth képvisel. Londonban 2015 szeptemberében, a Brit Szocialista Párt választókongresszusán láttam először Jon Lansman fiataljait, amint körbefogják a radikális marxista Jeremy Corbynt, és hangosan, jelszavakat kántálva bemenetelnek vele a kongresszusi palotába. Sokéves westminsteri munkám során először láttam olyat, hogy a dolgukat végző újságírókat félrelökik, megtapossák, kiverik a kezükből számítógépüket vagy fényképezőgépüket, mindezt pedig a már névjegyként is ismert kihívó mosolyukkal. Azóta a Labour Partyt gyakorlatilag megválaszthatatlanná tették, a zsidó származású képviselők szinte egytől egyig elhagyták az antiszemita szocialistákat, az iszlamista és ír terrorizmus szimpatizánsai pedig soha nem látott képviseletre leltek a corbynista parlamenti padsorokban.
Donáth ennek a mozgalomnak a magyarosított, gulyásmarxista klónját hozta magával Komáromba, amikor felszólított minket, hogy ezentúl büszke szlovákokként éljük tovább mindennapjainkat. Mivel ugyanezt nemrégiben megtették Erdélyben is, csak arra következtethetek, hogy hatalomra jutási stratégiájuk szerves része a diaszpórában élő magyarok érdekeinek semmibevétele, parlamenti-közigazgatási képviseletüktől való megfosztása. Sajnos következményeire lebontva ezzel tagadhatatlanul egy táborban találja magát a Hviezdoslav téri tüntetőkkel, az emlékműveinket meggyalázókkal, a faluinkat buldózerrel eltakarítókkal, a nyelvünk használatát megtiltókkal. Azokat az értékeket, amelyeket elődeink csendes hangyamunkával megteremtettek, és az utolsó évszázadban hízelgés vagy fenyegetés ellenére is megőriztek, a momentumosok most zsetonként herdálják el az egyre mélyebbre züllő európai politikai kaszinóban, egy kis cinkos vállveregetésért cserébe.
Deme Dániel
A szerző teológus, egyetemi oktató
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
