A mohácsi csata közelgő 500. évfordulója alkalmából rendeztek historiográfiai konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen március 19-én. A tanácskozásra az ország minden részéről és a határon túlról is érkeztek érdeklődők. A tizenöt előadó fél évezred értelmezési hagyományát tekintette át az ütközet másnapjától saját korunkig hadtörténeti, pénztörténeti és historiográfiai szempontokból.
A konferencia kezdetén Őze Sándor és Hidas Zoltán, a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának professzorai beszéltek arról, mit jelentett 500 év alatt a magyar társadalom számára Mohács, hogyan változott a csatához és emlékezetéhez kapcsolódó kollektív tudás, és ennek milyen politikai és társadalmi dimenziói voltak.
Őze Sándor intézetvezető (PPKE BTK Történettudományi Intézet) elmondta: már a 16. század történetírói sorsfordító ütközetként írták le a mohácsi csatát, majd a 19. században Horváth Mihály „epochális csataként” hivatkozott rá. Az 1848–49-es eseményekben politikai szerepet vállaló Horváth Mihály gondolatmenetében Mohács sorsfordító jelentőségét az adta, hogy következtében idegen dinasztia, a Habsburg-ház került az ország élére. A 20. század második felében zajló, cseppet sem ideológiamentes Mohács-vita köztudatba emelte a témát, amely számos tudományos kutatást is inspirált.
Hidas Zoltán szociológus, intézetvezető (PPKE BTK Szociológiai Intézet) ezzel összhangban arra hívta föl a figyelmet, hogy a reformkortól fogva az újkori vitákban „mitikus eseménnyé” nőtt a „sorsszerű” és „megnyerhetetlen” ütközet, Mohács emléke, hiszen az azóta eltelt idő értelmezésének viszonyítópontja továbbra is a tragikus csatavesztés maradt. Jan Assmannt idézve hangsúlyozta: „az vagyunk, amire emlékezünk”, majd kitért arra is: a mitizálódás egyszerre olvasztott magába bibliai és varázsmesei elemeket, sőt a mohácsi csata emlékezete a Maszada erőd tragikus elvesztésével hozható párhuzamba. Míg a Josephus Flavius által megörökített zsidó háború a Római Birodalom peremvidékén zajlott, addig az 1526-os mohácsi ütközetre a keresztény Európa peremvidékén került sor: mindkettő a reménytelen hősiesség és az ellenállás jelképévé vált.
A csatáról folytatott vita már másnap elkezdődött – derült ki Kasza Péter (SZTE BTK – MNMKK OSZK) előadásából, aki Brodarics István, az egyetlen szemtanú Historia verissima (Leghitelesebb történet) című szövegének kontextusával és hatásával foglalkozott. Az összecsapás egyetlen beszámolójaként számontartott leírás eleve egy emocionális vitahelyzetben keletkezett – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy ennek ellenére Brodarics előszavát, amely motivációit megindokolta, egészen a 19. század második feléig mellőzte minden kiadó. Noha a történettudomány régóta feltételezte az előszóban emlegetett „egy bizonyos vádló” kilétét, Johannes Cuspinianussal végül csak krimibe illő fordulatok után, egy 2018-ban előkerült levél alapján lehetett végleg azonosítani. Kasza Péter felhívta a figyelmet arra is: noha közhely, hogy háborúban hallgatnak a múzsák, valójában az 1526-ot követő mintegy nyolcvan évben a múzsák egyáltalán nem hallgattak el, „csak műfajt váltottak”, és a korábbi reneszánsz-humanista témák helyett a történetírói tevékenységre került a súlypont, megalapozva ezzel a Mohács-kép összetettségét.
Volt török haditerv Mohácsnál, de nem a csata megvívására – fogalmazta meg Négyesi Lajos ezredes (NKE HHK). Az oszmán történeti forrásokat stratégiai szempontból értelmező kutató arra mutatott rá, hogy a védekezésre berendezkedett magyar hadsereggel szembeni taktika sokáig bizonytalan volt, a szultán több tanácsot is kikért. Az elsöprő török győzelemben végül kulcsszerepet játszott egy bevett zavarkeltési technika. A könnyűlovas akindzsik ugyanis – amikor a magyar had már csatarendbe állt – rajtaütöttek a keresztény táboron, fosztogatni és pusztítani kezdték a sátrakban maradt fegyvereket, élelmet, szállítóeszközöket és felszerelést, ez pedig megbontotta és kényszertámadásba hozta a sereget. „Ha én most összeszedném a fogasra akasztott kabátokat és táskákat, és kiszaladnék velük a teremből, vége lenne a konferenciának, mert mindenki az értékei védelmére kelne. Ugyanez a logika zajlott a csatatéren is.”
A csata megvívásához szükséges anyagi háttér, a Magyar Királyság költségvetése rengeteget változott Mátyás halálától 1526-ig. A Jagelló-kor pénzreformjának az udvar mozgásterére gyakorolt hatását Kálnoki-Gyöngyössy Márton (NKE NITK) ismertette. Míg Mátyás idejében az aranyforint és a számítási forint egymással egyenértékű volt, addig az 1520-as években gombértékű, alacsony nemesfémtartalmú moneta nova árasztotta el az országot, egyre nagyobb inflációval. Mohács előestéjén, amikor a had fölszerelése létfontosságúvá vált, a VI. Adorján pápától 1522–1523 között kapott 50 ezer dukát már csupán negyedét-harmadát érte.
Az ütközethez számos toposz tapadt, ezeket Tóth Gergely (ELTE HTK TTI) előadása vette sorra. Kiemelte, hogy bár az összecsapás mindössze másfél órás volt, az „értelmezési háború” azóta is, immáron ötszáz éve zajlik. Historiográfiai áttekintésében kitért arra, hogy „szándékosan késett-e” Szapolyai János a csatából; valóban a „gyenge Jagellók” és az „önző főurak” lehetetlenítették-e el a felkészülést; „Tomori Pál felelőssége volt-e” a vereség; vagy éppen „Mohács okozta-e a reformáció hazai elterjedését”. Mint fogalmazott: a történettudománynak ma is feladata e toposzok genezisének feltárása és értelmezése, mérlegre téve az időtálló közhelyek igazságtartalmát.
A beszámoló teljes terjedelemben ITT olvasható.
Forrás és fotó: PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
