A mi lelkiismeretünket nem terheli a gyarmatosítás bűne

Van egy lényeges különbség, ami a saját magában, a civilizációs vívmányokban elbizonytalanodó Nyugaton belül ma nagy előnyünk: Magyarország soha nem volt gyarmatosító hatalom – olvasható a most megjelent Frontvonalban – Beszélgetések Szájer Józseffel című kötetben. RÉSZLET.

Magyarország a Kelethez vagy a Nyugathoz tartozik, esetleg létezik-e harmadik út?

Az értelmezési keretekről való gondolkodás a történészek feladata, de nem idegen a politikától sem. Egy biztos, a térségben Magyarország rendelkezik a legrégibb folyamatos nemzeti történelemmel, saját, önálló államisággal, államszervezési hagyománnyal. Ennek kulcsa, a túlélés kulcsa az összetartás másoknál nem jellemző intenzitása volt. A belső kohéziót segítette a külső, gyakran ellenséges környezet, a nyelvi elszigeteltség és a Kárpát-medence kompakt területi földrajzi egysége is. Egy olyan térségben telepedett meg a honfoglalás során a magyarság, ahol politikai egység, állam nem tudott korábban tartós gyökeret verni. Keletről jött nép vagyunk, rokontalan, kakukktojás a germán és szláv népek tengerében, de az államiságunk a nyugati kereszténység felvételével vált csak stabillá és ütésállóvá. Ezek a termékeny feszültségek hozzáadott erőt jelentettek. Önállóságunk, kivételes nemzetvédő alkotmányos rendszerünk kezdettől arra ösztönzött minket, hogy a saját utunkat járjuk, hogy bátran merjünk ismeretlen dolgokba belevágni. Az ország mérete, elhelyezkedése ugyan sok erőt is adott, de nem garantálta, hogy a körülöttünk levő nagyok ne támasszanak folyton uralmi törekvéseket velünk szemben. Folyamatosan védeni kellett magunkat, történelmünkben gyakran voltunk a megsemmisülés határán. Éberek maradtunk, és ezek a reflexek beépültek a nemzeti génjeinkbe.

Amikor egyetemre jártam, Bibó István, és az ő nyomdokain Szűcs Jenő felzárkózási elmélete volt az uralkodó, divatos doktrína, amely szerint mi folyamatosan és mindig le vagyunk maradva Nyugat-Európától. Magyarország köztes régióban van, amelyet húz vissza magához a Kelet, de valójában a Nyugat felé igyekszik. A modell másolós vonásaival akár hitelesen is leírhatók a magyar történelem bizonyos szakaszai, főleg a török hódoltság utáni időszak, de ez még arra vonatkozóan is túl leegyszerűsítő magyarázat. Ma már jobban látszik, hogy van egy sui generis magyar fejlődés, amely az önállóság és a nemzeti kohézió alapján erősebb, mint amit a puszta mechanikus mintakövetős modell sugall. Magyarország tartósan megállt, és képes a jövőben is megállni a saját lábán, ha van belső ereje. Ha csak a hozzám közelebb álló alkotmánytörténetet nézem, akkor a magyar Aranybulla nincs lemaradva az angol Magna Chartától, mindössze hét év a különbség a kettő között. Sok hasonló, új fogalmat hoz be mind a kettő a politikai filozófiába: a zsarnoksággal szembeni fellépést, a képviselet alapfogalmait, a natio és a király közötti egyensúlyt, és igen, a szabadság kérdését. A magyar közjogi fejlődés saját történet, amely során nem csak mi tanultunk másoktól, hanem mi is sokat adtunk a világnak. Részei voltunk-vagyunk a nagy keresztény történelmi közösségnek, amelyben mindenki tanult egymástól, az egyes államok átvették egymás legjobb tapasztalatait. Mindennek azért van jelentősége, mert azt a fajta kishitűséget, amit a másolás és az állandó felzárkózási kényszer szükségképpen okoz a kollektív lélekben, akár nyugodtan ki is lehet dobni, hiszen nekünk nem kényszeres magatartás a másolás, mert van erős, saját alap, amire építkezünk. Magyarországon csak olyan külföldi minta működik, amit előbb szervessé tudunk alakítani.

Ma a világ hatalmas változásokon megy keresztül. Az lesz sikeres, az tud megújulni, aki ezeket a változásokat minél korábban megérti. Ehhez a minket szellemileg és tettekben is bénító kereteket szét kell törni magunk körül. A korlátokon való túllépésre most jó esély nyílik, hiszen a világban olyan, évszázadokon át érvényes, biztos fundamentumként szolgált eszmék vannak átalakulóban, mint például Európa vagy a Nyugat vezető szerepe. Van helye tehát a kreativitásnak, a kereteket átlépő gondolkozásnak, és nem csak helye van, hanem egyre inkább a túlélés feltételévé válik. A változtatástól rettegő, megkövesedett nyugati struktúrák apró lépésekkel vezényelt reformstratégiája és a kényszerűségből is folyton kísérletezgető, új modelleket kipróbálni merész magyar út (legyen az a nyugdíjrendszer, a munka alapú társadalom, az egykulcsos adó, a rezsicsökkentés vagy a politikai eszköztárba tartozó nemzeti konzultáció) ma minimum versenyben vannak egymással. Oly módon, hogy ez már nem írható le többé a felzárkózás–igazodás – amúgy is túlszimplifikált – fogalomrendszerével. A magyar történelem és jelen számos eseménye, jelensége boldogan elvan anélkül, hogy azt kizárólag a Kelet–Nyugat, minta és mintakövetés, elmaradottság és felzárkózás viszonylatában értelmezzék.

Van egy lényeges különbség, ami a saját magában, a civilizációs vívmányokban elbizonytalanodó Nyugaton belül ma nagy előnyünk: Magyarország soha nem volt gyarmatosító hatalom. Mi tárgyai voltunk idegen – köztük nem keresztény – hatalmak megszállásának, de nem mi voltunk, akik másokat függő helyzetbe hoztak. A mi lelkiismeretünket nem terheli a gyarmatosítás ma már nemzeti erőt, önbizalmat porlasztó bűne. Igaz, a kolonizáció előnyeit mi sosem élveztük, mint a versenytársaink, akik máig nem tudnak megszabadulni a gyarmatosító beidegződéstől, és hajlamosak minket „fejletlenségünk“, vagy saját tudatlanságuk okán barbárokként lenézni.

A rendszerváltoztatás idején társadalmi támogatottsággal rendelkező konszenzus volt megfigyelhető a politikai elit körében a Nyugat másolásáról, a felzárkózásról, a minél erőteljesebb és minél gyorsabb euroatlanti integrációról. Miért volt ez ennyire egyértelmű akkoriban?

A rendszerváltoztatás motorja a szabadságvágy után rögtön a nyugati jóléti gazda(g)ság hallatlan vonzereje volt. A Szovjet Birodalom, és annak részeként Magyarország kívülről rákényszerített gazdasági, társadalmi rendszere csődöt mondott Nyugat-Európával szemben. Nyugat-Európa az életmód, az életszínvonal tekintetében példát jelentett. A hozzá való szervezeti, szövetségesi kapcsolódás evidens társadalmi program is volt Magyarország számára. Geopolitikai biztosítékot is csak ez adott arra, hogy nem lesz keleti visszarendeződés. A magyar emberek olyan életet szerettek volna, amely Európa fejlett területein volt jellemző – ami különben ott is hosszú hagyományból következett: polgári, demokratikus, prosperáló rendszert akartak, mert látták a vonzó eredményeket. A szovjet megszállás kiszakított minket a Nyugat történelméből, oda kellett az első adandó alkalommal visszatérni. A második világháború utáni korszak kivételes és dinamikus időszak volt, ragyogó példát adott, amihez helyesnek tűnt igazodni. A fejlődés Nyugat-Európában nemzetközi szervezetek, aktív együttműködések formájában is megnyilvánult, mert a szovjet fenyegetés azt a térséget is homogenizálta. Magyarország abban bízott, hogy ezeken a szervezeteken keresztül vissza tud majd kapcsolódni, és a vargabetűk után belekerül a nyugati vérkeringésbe, ami természetes viszonyítási pont volt.

A sok vihar közepette ugyanakkor annak a szelét is megéreztük, hogy hosszú idő óta először végre újra szabadok lehetünk, szabadon rendelkezhetünk a dolgainkról, nincs többé olyan domináns hatalom, amely megmondhatja, hogy mit tehetünk és mit nem. Tudtuk, hogy ott van az óriási befolyással rendelkező, növekvő erejű, számunkra meghatározó Németország, vagy az Európában továbbra is nagyon érdekelt Egyesült Államok és nyilvánvalóan a keleti szláv birodalom sem adta fel az ambícióit, legfeljebb időlegesen válságba került, de az addigi egyoldalú függés és az azzal járó kiszolgáltatottság véget érhet. (És akkor a felemelkedő új világhatalmat, Kínát még nem is említettem.)

Mennyire volt illuzórikus a Nyugat-képe? Mennyiben tudható be ennek a kiábrándulás?

A Nyugat a kilencvenes években sikerei és önbizalma csúcspontján volt, gazdasága prosperált, az európai integráció legfényesebb és minden korábbinál optimistább korszakát élte, legfőbb politikai, katonai ellenfele, a Szovjetunió romokban hevert. Rendszerét akkor maga kiáltotta ki minden idők legjobbjának: ezt mondták a történelem végének és csúcspontjának. A csillogás mögött kevesen látták az árnyékokat, innen a mi térfelunkről pedig még kevesebben. A Nyugattól való függés nem tűnt szörnyűnek. A bajok később váltak letagadhatatlanul látványossá – a terrorizmus, a piaci hitelezési válság, az euró beomlása –, de akkor még vitte őket előre a lendület.

Az őket másoló volt kommunista országok nem kaptak sok segítséget. A piac sokkszerű bevezetését várták el tőlük, cserébe egyre távolabbi európai közösségi céldátumokkal kellett beérniük. Anna Suchocka lengyel miniszterelnök mondta, hogy országa mindig öt évre van az uniós tagságtól. Az új piacgazdaságok – főleg a gyenge, könnyen letarolható piacokon bagóért, a korrupt, volt nómenklatúrától megszerzett tulajdonok – megjelenése dinamizálta a Nyugat gazdaságát, a haszonból azonban önző és rövidlátó módon édeskeveset forgattak vissza a térségbe. Ráadásul minden nyugati nagy ország a saját gazdasági és társadalmi modelljét propagálta. Ezek az országok nemrég vesztették el gyarmataikat, gazdag történelmi tapasztalataik voltak – pontosabb volna tudatlanságot és érdektelenséget mondani, ha kevésbé udvariasan fogalmazunk – miképp ültessék át a rendszereiket idegen talajba úgy, hogy annak sajátosságairól fogalmuk sincsen, hogy a helyi következmények kicsit sem zavarták vagy érdekelték őket. A kolonizáló attitűdöt nem vesztették el, a győztesek jogát gyakorolták, és figyelmen kívül hagyták, hogy a sikert, a szabadságot ezek a népek maguk harcolták ki, az ő szabadságvágyuk, bátorságuk nélkül nem lehetett volna megdönteni a kommunista rendszereket.

Magyarországnak rögtön a ’90-es évek elején meg kellett ismerkednie a tömeges munkanélküliség, a magas infláció kérdésével, fogalmával. Ezt mi már a ‘80-as években ízlelgettük, hiszen az a kommunista rendszer válságának is a részét képezte. Egy idő után kiderült, hogy mindenki más receptet kínál, és mindenki olyat, ami a saját érdekeinek megfelel, a mi preferenciáink pedig nincsenek benevezve esélyesként ebbe a versenybe, gyakran nem tudatosultak még magunkban sem. Privatizáljunk-e, vagy ne, ha igen, akkor mit? Nyilvánvaló lett, hogy nekik minden kell: gyárak, földek, piacok. Abszurd volt, amikor a hagyományosan jelentős állami tulajdoni hányaddal rendelkező franciák például az első Orbán-kormányt azzal támadták, hogy az vissza akar térni az etatizmushoz (sic! franciák!), pedig pusztán – az addigi, a balliberális iránnyal ellentétben – szerepet szánt a nemzeti tőkének és a közszolgáltatások területén az állami tulajdonnak. Az sem volt kevésbé bizarr, amikor olyan reformokat követeltek rajtunk, amit maguk sosem valósítottak meg: például az egyedül Chilében kipróbált – és megbukott – magánnyugdíjrendszert.

Illúziók mindenkiben voltak, hiszen a propagált modellekhez  jólét párosult az atlanti világban, de ez a jólét hozzánk valahogy nem akart megérkezni, jött helyette a rengeteg átgyűrűző, ránk továbbhárított válság, aminek következtében az emberek csalódtak a piacgazdaságban és a vele karöltve járó demokráciában. Ennek politikai folyománya volt, hogy ’94-ben a szavazók visszafordultak a volt kommunistákhoz. Akkor azonban az is fényesen kiderült, hogy azok sem tudják – nem is keresik – a megoldást.