Amikor megmutatták nekem ennek a Kácsor Zsolt nevű, 1992-ben az Élet és Irodalom és a Soros Alapítvány által díjazott „magyar” írónak a Wass Albertről szóló értekezését, lazán azt hittem, hogy egy 15-20 évvel ezelőtti írást olvasok, mert minden téren azt a stílust és érát idézte fel számomra. Igazából nem is teljesen értem, miért „pont most” rúgott bele (még egyet) Wass Albertbe, semmi különösebb indoka nem volt rá, azt leszámítva, hogy nyilván nem bírja elviselni, hogy az erdélyi írót nem nyelte el a történelem, és megmaradt az emlékezete.
Csakhogy amiket Kácsor összehord Wassról, az nem kizárólag a személyét illetően túlzás, de a jelenkori állapotok terén is. Megnyugodhat tehát, az általa dicsért „orbáni zéró tolerancia az antiszemitizmus ellen” érvényben van továbbra is, hiszen ha nem így lenne és egy valódi Kulturkampf folyna, akkor le sem firkanthatta volna ezt a gyalázkodást, amit jobb híján nevezhetünk csak cikknek.
Persze Kácsor itt nem áll meg, a „zéró tolerancia” neki nem csak azt jelenti, hogy Magyarország lassan a „kiválasztottak” európai paradicsoma lesz, de azt is, hogy ezzel párhuzamosan mindent eltüntetünk, ami nekik nem tetszik, s természetesen mindenkit eltakarítunk, aki a múltban, a jelenben, vagy a jövőben kritizálta, kritizálja, vagy kritizálni fogja őket. Ráadásul mindezt várja a magyaroktól, hogy a saját fajtájuk helyett idegeneknek kedvezzenek.
Vicces amúgy, mert a Kácsor által is hivatkozott Így néztek ki a magyar nemzet sírásói című pamfletet nemrég forgattam (újra) egy közelgő előadásom miatt. Neki nyilván tetszett, mert „néven nevezte a bűnösöket”, azt viszont már gondosan elhallgatja, hogy az a szintén nem magyar gyökerekkel rendelkező Himler Márton írta, aki kétes eredetű partizánjaival az idézőjeles „magyar háborús bűnösöket” nyugaton összefogdosta, majd az igazságszolgáltatást megcsúfolva – az amerikai „demokrácia” is szemet hunyt felette – hazaszállította, ezt követően pedig kiszolgáltatta őket a kommunistáknak. Ennek „eredménye” innentől mindenki számára ismeretes. Megjegyzem, ezen anno nemcsak a Hídfő háborodott fel, de a Fiala-Marschalkó által jegyzett Vádló Bitófák című kötet is, amely szintén említi Himler könyvét. Aki tehát valódi, magyar szemléletű kútfőből szeretne tájékozódni ennek a zsidó mészárosnak a cselekedeteiről, onnan is megteheti.
Ami tehát Kácsor szerint „néven nevezte a bűnösöket”, az valójában a két világháború közötti politikai-katonai elitünk fizikai megsemmisítését jelentette. Képzeljük csak el, hogyan óbégatna, ha mondjuk mi is hasonló jelzőkkel illetnénk a holokausztot, amelyről amúgy is megemlékezünk az év összes napján.
Ha éppen nem Himlert dicséri, akkor Wass Albert „bűneit” sorolja a már említett Hídfő nevű magyar emigráns lap alapján. Az újságnak voltak egykori nyilaskeresztes szerzői is, azonban ez nem kizárólagos, mint ahogy természetesen Wass Albert sem azonosult a nyilas eszmékkel – nem mintha baj lett volna, ha igen. A ’45 utáni, ám politikailag, társadalmilag aktív magyar emigrációban azonban volt valami közös, amit Kácsor nem ért, és soha nem is fog megérti, hiszen mindez a szó szoros értelmében idegen tőle: a mindig, mindenhol jelen lévő személyes ellentétek ellenére a magyar emigráció még ezen aktív, antibolsevista tagjai együttműködtek és összedolgoztak a hontalanságban, a két világháború között jellemző esetleges, olykor nüansznyi politikai-világnézeti különbségek lényegében eltűntek (ezt erősíti egyébként a Kácsor által is idézett ünnepi Wass-írás a Hídfő 500. számának alkalmából). Rossz kivételek persze mindig akadnak, de ez volt az általános jellemző, hiszen a hontalanságban nem csak a keserűség volt közös, de az ellenség is.
Nos, így kerülhettek Wass írásai a Hídfőbe, és nem azért, mert a két világháború között lelkes nemzetiszocialista volt. Sőt. A polgári szalonjobboldal mindig kiemeli, hogy ugyanúgy bírálta és elítélte mint a kommunizmust, amely természetesen csak egy megfelelési kényszer szülte túlzás a részükről, de tény, hogy nem is rajongott érte, tehát az igazság valahol a kettő között van.
Ilyetén Wass Albertet nácizni vagy nyilasozni teljes szakmaiatlanságra vall, és nem azért, mert bármi baj lett volna ezzel (most hördül fel a szalonjobboldal), hanem azért, mert nem volt az. Hogy írónak milyen volt, az részben persze szubjektív dolog (szerintem vannak nagyon jó és kevésbé jó könyvei is), de ha valaki szerint rossz is, ott semmilyen tekintetben nem érv az, hogy „mert náci”. Arról meg inkább már szót sem ejtek, hogy a címmel ellentétben maximum „egy ország szégyene” lehetne, nem kettőé.
Egy dologban azonban mégis igaza van a Népszava szerzőjének. Tényleg „kollektív szégyenben” és „erkölcsi mocsokban” élünk, csakhogy pontosan azok miatt az „értékek” miatt, amiket ő piedesztálra emel.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
