Kárpáti Tamás (1949) Munkácsy-díjas, kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. December 11-én, szerdán este Budapesten, a Semmelweis Szalonban tartották legújabb kiállításának megnyitóját, amelyen legnagyobb részt az elmúlt másfél-két esztendőben készült alkotásai láthatóak.
Kárpáti Tamás gyönyörű festményeinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. A hit a szépségben, a morálban, a munkában, a festészetben, abban, hogy a művész a szép megragadásával mutathat meg valamit a teremtésben megjelenő teljességből, amelyhez a test esendősége, az emberi lét szüntelenül megismétlődő drámája éppen úgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.
A tárlat megnyitóján Hermann Péter professzor, a Semmelweis Egyetem rektorhelyettese köszöntötte a megjelenteket, idézve a művész gondolataiból: „Isten megengedte, hogy egész életemben csak a festészettel foglalkozzam. Ma is a napom nagy részét a műtermemben töltöm. A festést szent hivatásnak érzem, belső utazásnak, belül sokkal messzebbre tudok utazni… A legnehezebb perc, amikor le kell tennem az ecsetet; a legnehezebb befejezni egy képet, ha egyáltalán be lehet fejezni.
Azt szeretném, hogy egy kép ne arról szóljon, ami látható rajta, hanem amit csak érezni, lélekkel érinteni lehet. Amikor a néző elől eltűnik a kép, csak az érzés, ami a festményből árad, marad meg, mint a zenénél az emelkedettség.
Úgy gondolom, hogy
Szerintem a tudomány szent dolga a test segítése, a művészeté pedig a lélek felemelése. A tudomány és a művészet kettőse emeli ki az embert a természetből és segíti a valóságon túli valósághoz eljutni.”
A tárlatot Wehner Tibor művészettörténész nyitotta meg. Kiemelte: Kárpáti Tamás immár öt évtizede szerepel alkotásaival kiállításokon. Műveit rangos köz- és magángyűjtemények őrzik. A reneszánsz mesterek igényességével megalkotott szakrális és profán képekből felfűződő életműve Supka Magdolna művészettörténész „leleményes” felismerése szerint „egyetlen, gyönyörű metafora”. A dolgok, remények, a valóság és a lelki meggyőződés bonyolult együttjátszásában és egymásra utaltságában „sutba dobva a művészettörténetnek nevezett értelmezési kísérleteinket”, a festészet intenzív hatókörében a létezésről, a lélekről és újra meg újra Istenről kell gondolkodnunk.
Hiába próbálunk a festészet mestersége, a képcsinálás klasszikus ideája és tradicionális eszközrendszere felől közelíteni Kárpáti Tamás világához, mindig a szakralitáshoz, a hithez, a reményhez és a valóságon túli világhoz érkezünk.
Wehner Tibor professzor a Kárpáti Tamásra jellemző lazúrozási technikával kapcsolatban idézte a művészt:
A reneszánsz művészek alaposságával, tudásával és leleményességével készülő, a befogadót a lelki mélységek felé vezérlő munkák, a festészet „mélységesen mély múltjába” ágyazódó szakrális toposzok, keresztény ikonográfiai típusok és szabályok valóságára alapozottak, amelyek aztán lazán ütköznek, majd feloldódnak a festőiség szabadságában.
Az előadó rámutatott: az elmúlt egy-két év terméséből válogatott kiállítási kollekció műveit szemlélve és vizsgálva pontosan számba vehetők a „gomolygásokból és derengésekből, előszüremlésekből és elnyelődésekből” puhán testet öltött konkrét, súlyos, jelképi és metaforikus tartalmakat és jelentéseket hordozó, a kereszténység hagyományát éltető motívumok: a koponya, az égre tekintő, elforduló fej, a Krisztus-arc, a keresztfa, a bárány – és a mindezeknek rejtelmes otthont adó természet, a kert és az elvadult táj, a fák, a bokrok és a cserjék, a bozótos, a repkék, a borostyán; Szent Ferenc, Szent Sebestyén, jó pásztorok, az Éden és elvesztése és melankólia.
És a kert, a vadregényes táj fölött ott a bezáródó és megnyíló, hol fenyegetésekkel terhes, hol bizakodásokra ösztönző, sejtelmességekkel átitatott égboltozat. A szabályok szellemében minden a helyén van, mégis a szabályokkal szelíden szembeszegülő, minden új értelmet nyer. Fények és árnyak váltakoznak, felragyognak egyes részletek, míg mások elhomályosulnak, tompaságba burkolóznak, bizonyosságokat bizonytalanságok cáfolnak, világos képi értelmezéseket absztrakcióba hajló elmosódások próbálnak érvényteleníteni.
Hol a narancsok izzanak, hol a feketék sötétségében fulladozik a behatárolatlan, szédítő mélységeket feltáró tér; máskor meg a közömbös, fanyar, hidegséget sugárzó szürkék uralkodnak el mindenen, hogy aztán váratlanul ismét felgyűljön egy kádmiumvörös, vagy egy égetett sziena árnyalata.
Az egymáson átderengő rétegek távolítják Jézus Krisztus alakját, mégis úgy közvetíti ez a technika a kép üzenetét, hogy
A megfoghatatlan megragadásának igyekezete, az el nem érhető bizonyosság meglelésének akarása, a létezés titokzatos megokolására vezérelheti a festő minden ecsetvonását, amelyek nyomán talán misztikus realizmusként, természetelvű transzcendenciaként kategorizálhatnánk Kárpáti Tamás mindig különösségekbe játszó festészetét. A közelmúlt egy-két évében festett, továbbra is rendkívül lassú és megfontolt munkával készülő, vagy inkább elmélyült meditációk és tűnődések által érlelt képei előtt állunk – mondta Wehner Tibor.
A tárlatot megnyitó művészettörténész szerint a tévedések kockázata nélkül leszögezhető: Kárpáti Tamás a közelmúlt és a jelenkor magyar festészetének társtalan, autonóm, összetéveszthetetlenül egyedülálló, konzekvens, stílusteremtő életművét teremtette meg. E piktúrához olyan nagy elődök adhatnak bizonyos támpontokat, mint Rembrandt, Watteau, Gulácsy Lajos remekművei. Elődeivel a mély gondolatiság, a különös formai megjelenítés, a rejtelmes terek, a bizonytalan idősíkok, a titokzatos transzcendens szférák megjelenítése és a mély jelentéstartományok révén szövődhetnek távoli kapcsolatok.
A Kárpáti-képek „sérülékeny szépségeinek, vágyakozásainak és elvágyódás óhajainak, visszafogott szenvedélyeinek eredőit azonban ne a letűnt korokkal, hanem a jelenkorral szembesítsük”. A párhuzamok és a kontrasztok élesen megrajzolódnak, a döntéseket ösztönző felismerések kikristályosodnak, az értelmi töltetek robbanóvá válnak, ha e műveket magával, a folytonos válságok szaggatta jelenkori életünkkel ütköztetjük. Vagyis Kárpáti Tamás piktúrája arra ösztönözhet, hogy a homályba burkolózó festésmód – a rendhagyó ikonográfia, a színek lenyűgöző intenzitása, az emberábrázolás töredékessége, a félreforduló fejek, a foltokba veszés és a foltokban való bizonytalan kibontakozás – jelennek szóló jelentéseit kutassuk.
Kárpáti Tamás öt évtizede építi nagy ívű életművét. A közelmúlt magyar piktúrájában roppant kevés az ilyen tudatosan munkálkodó festő. Stílusjegyei, jellegzetességei, vallomásszerű jelenség- és jelentésvilága, atmoszférája, lélekrezdülései által csak és kizárólag fennkölt jelzőket alkalmazhatunk vele kapcsolatban:
Elmondható hát: minden új Kárpáti Tamás alkotta kép „borzongató szépségeket feltáró, újabb és újabb festői csoda”.
A kiállításmegnyitón közreműködött a Semmelweis Egyetem Medikus Zenekara.
A tárlat – előzetes bejelentkezés után – 2025. január 20-ig tekinthető meg.
*
Kárpáti Tamás hetvenöt éve, 1949. december 25-én született, karácsony éjszakáján, vagyis akkor, amikor kétezer évvel ezelőtt megtestesült a közénk jött Szeretet-Isten, a Megváltó Jézus Krisztus.
Egyik korábbi, vele folytatott beszélgetésünkben, a kérdésre, mikor tudatosult ez benne, azt válaszolta: „Érdekes, hogy csak elég későn… jutott ez eszembe, és természetesen örültem neki. Elfogadtam, mint valóságot, de nyilvánvaló, hogy ettől nem fogok üdvözülni. Egyfajta determinációnak fogom fel, ami befolyásolja a valóságban élést. Talán nem véletlen, hogy a művészetem fő motívumai közé tartozik Jézus Krisztus, az evangélium, a szentek megfestése.”
A kiváló dokumentumfilm-rendező, Mohi Sándor Kárpáti Tamás – Sejtetés című, költői filmjében a festőművész vall életéről, hitéről, munkásságáról.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
