Az Egyesült Államokban februárban van az úgynevezett "Fekete Történelem Hónapja" (Black History Month). Eredetileg erre időzítve készültem írni az alábbiakról, azonban pár héttel hamarabb lett aktualitása, hiszen néhány napja bejárta a sajtót, hogy Dél-Afrikában a feldühödött tömeg meglincselt hét feltételezett bűnözőt, konkrétabban gumiabroncsot húztak a testükre, benzint locsoltak rájuk, majd elevenen elégették őket. December 5-én volt a kommunista Nelson Mandela halálának tizedik évfordulója is, így ezen alkalomból is emlékezünk a Nobel-békedíjas terrorista négerre, aki a béke jegyében énekelt a fehérek meggyilkolásáról. Kevésbé ismert tény, hogy Mandela a Nobel-díj mellett rendelkezett Nemzetközi Lenin-békedíjjal is, így olyan társaságban foglal helyet, mint Hruscsov, Fidel Castro, Brezsnyev vagy Kádár. Castro egyébként Mandela példaképe is volt.
Kevésbé ismert tény, hogy ennek a fajta emberölési módnak komoly "hagyománya" van Dél-Afrikában, s nem is véletlenül ismeri úgy a világ, hogy "Mandela-nyaklánc". A dél-afrikai történelem olyan lapjai ezek, melyekről a fősodratú médiában nem illik beszélni, hiszen a szereposztás egyértelmű a liberális narratíva szerint: voltak a "jó" és szegény feketék, az elnyomottak, és voltak a "csúnya" és "gonosz" fehérek, az elnyomók. Előbbiek csak a szent egyenlőségért, testvériségért és szabadságért, valamint a világ "legjobb" politikai berendezkedéséért, a demokráciáért harcoltak. "Jó" ügyért küzdöttek, így a történelem elhomályosíthat néhány fekete részletet, legalábbis a nagyon demokraták szerint.
1985 júliusában egy dél-afrikai (fekete) nőt égettek halálra, a felvételeket a televízió is bemutatta, élő adásban. A nőt Maki Skosanának hívták, és a világ rémülten nézte, ahogy az apartheidellenes aktivisták bebugyolálják egy autógumiba, lelocsolják benzinnel és felgyújtják. A nő egy barátja temetésén vett részt, amikor a tömeg meglincselte. Azt feltételezték róla, hogy a rendőrség informátora volt. A nő teste még lángolt, amikor gyilkosai egy nagyobb kődarabbal összezúzták a koponyáját, de a brutalitásnak még itt sem volt vége, s további ízelítőt adtak a feketék "eltérő kultúrájából": a szénné égett holttestet szexuálisan is megbecstelenítették, üvegdarabokat nyomkodtak a halott nő vaginájába. A világ nagy részének a nő kínsikolyai voltak az első tapasztalatai a dél-afrikaiak nyilvános kivégzésével, amelyet „Mandela-nyakláncnak” neveztek. A módszert manapság a (vélt vagy valós) bűnözők ellen alkalmazzák a helyiek, de ahogy az elnevezés is mutatja, korábban politikai gyilkosságok módszere volt. Ilyen módszerrel végeztek azokkal a feketékkel, akik "kollaboráltak" az apartheid rendszerrel. Itt elsősorban fekete rendőrökre, hivatalnokokra kell gondolni, de elég volt az is, ha valakire csak rámondták, hogy "áruló". Ilyen volt a fentebb említett Skosana is. Fehéreket is végeztek így ki, de a "nyakláncot" elsősorban a feketék kapták. Később kiderült, hogy Skosanával "lyukra futott" a felbőszült tömeg, mert semmiféle kapcsolatban nem áll az állami rendőrséggel, nem volt besúgó.
A "nyaklánc" brutális módja a kivégzésnek. Egy vagy több gumiabroncsot húznak az élő áldozat testére, így az menekülni se tud, sok esetben még mozogni sem. Néha ezt tetézték azzal, hogy az áldozat kezeit előtte levágták, illetve a gumikat szögesdróttal is az áldozathoz "rögzítették". Ezután valamilyen éghető anyagot, legtöbbször benzint locsoltak az áldozatra, s meggyújtották őket. Miközben a lángok elborították az égő embert, a nyakukban lévő autógumi megolvadt. A megolvadt abroncs az áldozat testére ragadt, valamint a belőle felszabaduló mérges gőzök és gázok a tüdőt és a légutakat roncsolták, miközben a tűz égette őket. A tüzet nem oltották el, hanem hagyták magától kialudni, s addig tartott a brutális gyilkosság, míg az a test a felismerhetetlenségig összeégett.
Nem Skosana volt az első megégetett ember Dél-Afrikában. Az apartheidellenes feketék már évek óta gyilkoltak így. A feketék nevezték a módszert Kentuckynak is, mivel úgy vélték, hogy az összeégett áldozat úgy néz ki, mint egy rántott hús a KFC étlapjáról. Amikor egy újságíró kérdezett egy feketét a 80-as években a gyilkosságokról, akkor az azt felelte: "Működik. Ezek után nem fog sok embert találni, aki együttműködik a hatóságokkal."
A módszer ellen a fokvárosi fekete érsek, Desmond Tutu is többször felszólalt, volt, hogy egy árulónak kikiáltott személyt az ő közbenjárására kíméltek meg a "nyaklánctól". Tutu a politikai változást mindenféleképpen vér nélkül szerette volna elérni. Azonban más fekete vezető nem törte magát, hogy megállítsa az esztelen erőszakot. Nelson Mandela pártja, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress – ANC) nem osztotta ilyen egyértelműen Tutu elkötelezettségét. Az ANC ugyan kiadott néhány gyenge közleményt, de a gyakorlatban semmit sem tett, hogy az égetéseket megakadályozza. A háttérben a nyakláncos áldozatokra úgy tekintettek, mint amelyek még beleférnek a nagyobb "jóért" vívott harcba. "Nem szeretjük a nyakláncot, de megértjük" – mondta az ANC. Oliver Tambo, az ANC elnöke úgy fogalmazott: "Olyan szélsőséges érzelmekből ered, melyeket az emberekből az apartheid kimondhatatlan brutalitásai provokálnak ki." Végső soron a feketék öncélúan brutális vérengzéséért is a fehér ember tehető felelőssé. Ki más?
Amíg az ANC hivatalosan elítélte a gyilkosságokat, de csendben eltűrte, s politikailag végül is hasznosnak találta, addig Nelson Mandela felesége, Winnie Madikizela Mandela nyilvánosan és nyíltan biztatta a csőcseléket. Szerinte a nyaklánc nem csak egy igazolható rossz, hanem ez az a fegyver, amellyel Dél-Afrika elnyeri a "szabadságát".
"Nincs fegyverünk, csak gumink, gyufásdobozunk és benzinünk. Együtt, kéz a kézben, gyufásdobozainkkal és nyakláncainkkal felszabadítjuk ezt az országot" – mondta egyszer ujjongó követőinek egy felszólalásában. Szavai miatt az ANC vezetői idegesek lettek, mert ugyan hajlandóak voltak másfelé nézni és hagyni, hogy az égetések megtörténjenek, de a nemzetközi PR-háborúba, az elnyomott feketék imázsába nem fért bele ez a retorika. Később Winnie is a fehéreket tette felelőssé az égetésekért: "Annyira brutalizált az apartheid, hogy megtanultam gyűlölni. Hazám tömegeinek és ellenségeimnek a terméke vagyok."
A Mandela-nyakláncnak több száz főre tehető az áldozata. A legbrutálisabb időszak 1984 és 1987 között volt: 3 esztendő alatt 672 embert égettek meg élve.
Az apartheid után sem szűntek meg az égetések, csak az "árulók" helyett más célcsoportot találtak a tüzes hangulatban lévő négerek. Legtöbbször gyilkosokkal és erőszakolókkal szemben alkalmazzák. Kétségtelen, hogy nagyobb visszatartóerővel bír, mint a hazánkban kiszabott néhány éves büntetések. Dél-Afrika a feketék uralomra jutása óta vezetőhelyen áll a nemi erőszakok számában. Egy korábbi felmérés szerint a dél-afrikai fekete férfiak 28%-a követett már el legalább egyszer erőszakot. A gyakori erőszakot a különböző helyi babonák is serkentik. Sokan gondolják úgy, hogy a HIV-vírusból kigyógyulhatnak, ha egy szűz lánnyal létesítenek nemi kapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy nem sok szűz nő akar fertőzöttekkel önként szexelni.
Dél-Afrika korábbi történetében sem ritka az öncélú és kegyetlen brutalitás. Saka Zulu (178 -1828) a Zulu Birodalom legbefolyásosabb vezetője volt. Egyik ellenségének anyját, Ntombazit sakálokkal és hiénákkal együtt bezárta egy házba, és magára hagyta őt, majd reggel felgyújtatta a házat.
Azonban, amikor Saka anyja, Nandi halt meg, akkor gyászában Saka viselkedése kiszámíthatatlanná vált, tettei óriási pusztítást okoztak. Donald Morris történetíró feljegyzései szerint Saka elrendelte, hogy a gyászidőszak alatt, a rákövetkező évben semmilyen terményt nem vethetnek, tejet – ami akkoriban a zuluk fő tápláléka volt – nem fogyaszthatnak, és minden várandós asszonyt, férjével együtt meg kell ölni. Lemészárolták azokat is, akik nem tűntek a gyász által mélyen érintve, bár a mészárlások nem csak rájuk korlátozódtak. Leölték a teheneket, hogy borjaik érezzék, milyen egy anya elvesztése.
Feltehetjük a kérdést, hogy miért is érdekel minket, hogy mit csinálnak a feketék házon belül? Egyrészt azért, mert az Apartheid ideje alatt megégetett személyek "bűne" az volt, hogy együttműködtek a fehérekkel, így közvetve a fehér emberrel, annak társadalmával és kultúrájával szemben is irányultak az égetések. Másodsorban azért, mert voltak fehér áldozatai is. Harmadsorban, s leginkább amiatt, mert rá kell mutatni: az Európába importált feketék (és más rasszok) magukkal hozzák saját problémájukat, genetikájukba kódolt emberalatti viselkedésüket, melyek a fehér jövőt veszélyeztetik.
Ahogy mondani szokták: a négert kihozhatjuk a dzsungelből, de a dzsungelt nem hozhatjuk ki a négerből.
KG
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
