Bár sokan húzták magukra a liberális mezt, egyetlen politikai párt sem teljesítette a klasszikus szabadelvűség kritériumait politikai tevékenysége során.
A magyarországi közgondolkodás és közbeszéd közhelyként kezeli azt a kijelentést, miszerint a magyarországi liberális politika válságban, horribile dictu: eltűnőben, felszámolás alatt van. Azonban a témában született megannyi publicisztika, esszé és elemzés mintha átugrana egy olyan tényezőt, amely sajátosan magyarországi, és amely a megsemmisüléshez vezető okok talán a legfontosabbika. Csak az szűnhet meg, csak az kerülhet válságba, ami létezett.
Magyarországon a rendszerváltást követő években azonban nem létezett a fogalom valódi és mélyebb értelmében vett politikai liberalizmus, s bár sokan húzták magukra a liberális mezt, egyetlen politikai párt sem teljesítette a klasszikus szabadelvűség kritériumait politikai tevékenysége során.
A jelenséggel ma is találkozhatunk, pontosabban, Fodor Gábor erőlködésével, egy program és vízió nélküli fantompárt elnökeként. A papíron létező Fodor Gábor-párt mellett a szellemiségében és színvonalában rokon, szintén egyszemélyes Gyurcsány-párt fogalmaz meg mostanában a migrációt (a Magyarországra történő tömeges muzulmán betelepítést) támogató véleményt, és Fodor leginkább azért, hogy szavazótábor híján szerény kis csapatát valahogy pozicionálni próbálja. Ez önmagában minden politikai távlatot nélkülöző módszertan, amit aligha lehet „liberális” álláspontnak nevezni. Ezen felül a tőke, a piac, az állam szerepe és a szociális háló mind olyan kérdések, amelyek önmagukban is feszítik a liberális téziseket. A politikai gyakorlat számára a klasszikus szabadelvűség elsősorban a kérdés alapos megvizsgálását, az önreflexiót és a korrigálási lehetőségek felmérését írja elő, semmint azt, amit egy egykori, önmagát liberálisnak nevezett párt művelt 1990 óta. Azaz a pénztőke és a szabadpiac oldalán történő egyértelmű és egyoldalú állásfoglalást, ahogy azt az egykori SZDSZ politikai gyakorlatából volt alkalmunk megtapasztalni.
További gond, hogy a liberális eszmerendszernek nem része a diktatúrák támogatása, a diktatúrák örökségének továbbvitele – ennek belátásához elég, ha a józan paraszti észre hagyatkozunk. Az SZDSZ már a rendszerváltás hajnalán irányt váltott, a klasszikus szabadelvűség talajáról a hatalomszerzés illúziójába menekülve előbb legitimálta a kommunista diktatúra örökösének tartott MSZP-t, majd koalícióra lépett az ’56-os forradalom ellen fegyvert ragadó Horn Gyulával és posztkommunista pártjával. A liberális tézisek megcáfolását Pető Iván és Kuncze Gábor pártja folytatta azzal, hogy 2002-ben támogatta a diktatúra elnyomó gépezetében a D–209-es számon nyilvántartott titkosügynök Medgyessy Pétert, és ezt a helyzetet csak súlyosbítja, hogy egy olyan kormány megdöntéséért vállalta mindezt, amelyik éppen a klasszikus polgári demokrácia szabályai szerint próbálta Magyarországot fejlődési pályára állítani. Az említett politikai párt súlyossá, hovatovább kifejezetten antiliberálissá vált 2006 őszén, amikor gyakorlatilag szurkolt az ünneplő tömeget jogellenesen terrorizáló-szétverő rohamrendőröknek, és nem emelte fel szavát Gyurcsány Ferenc ellen, aki a liberális demokráciák alapértékének számító tüntetés lehetőségét annyival intézte el: „lehet tüntetni, majd megunják, hazamennek”.
A fent vázolt eseménytörténet egyik értelmezése annak, hogy miért tűnt el a honi közéletből, vált szitokszóvá a liberális mint politikai fogalom. Az egykori SZDSZ kapcsán ugyanakkor nem kerülhető meg a politikum ezen részét kiszolgáló értelmiségi osztály magatartása sem, amely jó cseléd módjára a leszakadást, a gazdasági olló szétnyílását, a társadalmi feszültségek növekedését mintegy múlékony gondként ábrázolta, a neoliberális gazdasági intézkedéseket kritizálókat pedig kiszorította a közéletből, ahelyett, hogy vitába szállt volna velük.
Ugyanakkor az eseménytörténeti és eszmerendszeri hiányosságokon kívül van még egy ok: a politikai gyökértelenség. Az SZDSZ által képviselt „liberalizmus” ugyanis nem, vagy csak alig nyúlt vissza a magyar politikai hagyományokban mély gyökeret eresztő szabadelvűséghez, helyette megelégedett a nyugati minták kritika nélküli másolásával, nem értve meg azt, hogy a XX. századi liberalizmust kettéfeszítő kontinentális és amerikai típusú liberalizmusok között olyan ellentétek feszülnek, amelyek csak nehezen oldhatók fel, másrészről pedig nem alkalmazhatók változtatás nélkül egy olyan ország belső rendjére nézve, amelyik éppen csak kilábalt egy negyven évig tartó diktatúrából. Az egykor a legitimistákat támogató liberális-polgári demokrata Vázsonyi Vilmos helyett a Tanácsköztársaság kommunista népbiztosai, köztük Kun Béla és Szamuely Tibor váltak a „liberális” párt szellemi iránytűjévé. A sajátosan magyar, ám létező liberális gyökerek keresése, ápolása helyett a diktatúrák szennyesének tisztára mosása, a vadkapitalizmus káros hatásainak, úgymint a társadalmi széttagozódás, a középosztály felmorzsolódása, a létbizonytalanság, a bűnözés növekedése, az új bűnözési iparágak megjelenésének tudatos mellőzése, a nemzeti érzelmek kigúnyolása, azok karanténba helyezése, továbbá a határon túli magyarok jogfosztottságával szembeni totális érzéketlenség jellemezte az álliberális SZDSZ politikáját. A kiüresedett fogalom porba hullása csak idő kérdése volt. Jó sok időé – tegyük hozzá!
Összegezve: az a politikai fogalom, hogy „magyar liberalizmus”, az utóbbi huszonhat év rendszerében nem értelmezhető szószerkezet, mert nincs mögötte valós, létező gyakorlat és liberális tartalom, de politikai teljesítmény sem, hacsak a masszív és kitartó rombolást nem tartjuk annak. Az üzenet világos és egyértelmű: a hagyományok tisztelete, azok újragondolása és alkalmazása nélkül a politikában sincs jövő. Avagy: gyökér nélkül nem terem korona!
Vitus Gy. Örs
A szerző újságíró, Kolozsvár
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
