L. Simon László pályázik a Magyar Nemzeti Múzeum élére. Szakmabéli pletykákból értesülve nem lennénk meglepve, ha augusztus 1-jétől immáron a NER korábbi kulturális államtitkárát köszönthetnénk az intézmény élén. De 2021-ben Magyarországon járva-kelve nem szükséges ahhoz semmilyen szóbeszéd sem, hogy a döntést előre borítékoljuk. Mire nem tenyerelt még rá az Orbán-kormány ebben az országban abból, ami „közös”? Miért épp a Nemzeti Múzeum maradna ki? Talán azért, mert az a nemzeti identitásunk szakrális helye. De az Orbán-kormánynak saját magán túl semmi sem szakrális.
„Ehhez megvan a tudása és a tapasztalata is, impozáns a pályázat végén olvasható életrajz, benne a hat oldalas publikációs jegyzékkel” – jellemzi L. Simon László pályázatát a kormánypárti Mandiner. A cikk szerzőjében egyébként nem mást, mint Kovács Ákos művész úr feleségét tisztelhetjük, akinek munkavállalása nagy követ ejt le a szívemről. Ezek szerint az újságírás és -szerkesztés beletartozik a női princípiumba.
Visszatérve azonban L. Simon László főigazgatói ambícióira, engem lesújtott ez a hír. A Magyar Nemzeti Múzeum egy szimbolikus közintézmény. A modern magyar nemzettel egy időben született, nemzeti és történeti identitásunkat intézményesíti, forrasztva eggyé bennünket, azonosságtudatunkat folyamatosan megújítva. A rendszerváltás óta ide mindig a szakmából érkezett vezető, és egyetlen kormánynak sem jutott eszébe átpolitizálni az intézményt. Eddig.
L. Simon nem is finomkodik pályázatában, amelyben nem kendőzi el főigazgatói szerepének pontos célkitűzését: „Az identitásmegerősítő, a nemzeti önazonosságunkra fókuszáló munka természetes szövetségben tud működni a kormány politikájával. Nem arról van szó, hogy átpolitizáljuk a múzeumi munkát, hanem hogy felkarolandó témákat, ügyeket szállítunk a kormányzati emlékezetpolitikának, illetve, hogy a kormányzat számára is fontos kérdéseket szellemileg előkészítjük, megalapozzuk.” Mi köze a magyar történelem kánona őrzésének a mindenkori kormányzat tevékenységéhez? És mi a magyar kormány? A mindenkori modern magyar kormány a végrehajtó hatalom testülete, nem pedig a szakrális uralkodó kerekasztala, ami megtestesíti a nemzetet! Egy kormány sem nyúlhat bele az identitásunkba, csak véleménnyel rendelkezhet róla, csak megélheti azt valahogy, de nem ő testesíti meg! Nem alakíthatja azt, csak annyiban, mint ahogy bármely magyar állampolgár mindennapi tevékenységével alakítja azt.
Vajon miként érinti az eddigi állandó tárlatot L. Simon új koncepciója, amelyről az a mondata árulkodik, amely szerint a „klasszikus oktató jellegű kiállításoknak” kevesebb helyet kell majd elfoglalniuk, hogy több tér maradjon az időszaki tárlatoknak. Azt elfogadom, hogy közönséget inkább az időszaki kiállításokhoz lehet vonzani, hiszen az állandó tárlat a nevében is jelzi, hogy állandó, újdonságot nem tartogat. De miért épp ennél az intézménynél érdekelné a közpénzmilliárdokat sportra és propagandára elégető NER-t a fenntarthatóság és a piaci szemlélet?
Amikor fél évre Izraelbe mentem ösztöndíjjal, és mikor három hónap után pár napra hazalátogattam, szükségét éreztem, hogy felkeressem a már előtte is végigjárt állandó kiállítást. A Magyar Nemzeti Múzeum bemutatója ugyanis a magyar nemzeti identitás tablója. És azért látogattam meg újra, és látogatnám meg ismét, mert meg akartam erősíteni, hova is tartozom. Ilyen alapon leszűkíthetnénk a szentmiséből is az állandó elemeket, hogy több új, izgalmas mozzanatokkal gazdagíthassuk, de az egyházon belül nem a szentmise való arra, hogy új híveket szólítsunk meg. A szentmise a csúcsa a kereszténységnek, ahol állandóan újraéljük keresztény identitásunk lényegét, ahol ismét összehangoljuk szívünk és Krisztus szívének ritmusát. Ugyanez igaz a Magyar Nemzeti Múzeumra is, csak a magyar nemzeti identitás szempontjából.
Ehhez képest L. Simon elővételezi, hogy felülvizsgálják a huszadik századi történeti tablót. „Különös tekintettel a huszadik századi részre, amelyhez bátran, narratívát alakító szándékkal kell hozzányúlni.” Nem találok erre az arcátlanságra szavakat, csak azt a hasonlatot, mintha jönne egy barbár horda, és átírná az evangéliumok kanonizált szakaszait. Volna erre is jelentkező a kormányzat bugyraiból, azt hiszem, bőven. „Vigyázz, nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgó kerekéhez nyúlj!” – figyelmeztette Kölcsey Ferenc Parainesisében Kölcsey Kálmánt.
Szánt szándékkal feledkezik el a kormány arról, hogy nem ők a nemzet. Annak csak a része. Nincs bennük alázat ahhoz, hogy a nemzet többi tagját is annak integráns részének tekintsék. Kisajátítják, és ezért alkotnak mulandót. Mert nem az együvé kovácsoló közös akarat szegletkövére építenek, csak saját képmásukra torzítanák el azt, amit a magyar szó jelent. Ők azonban nem teremtői a magyar nemzetnek. Legfeljebb szolgái, de leginkább csak béresei.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
