Tény: a magyar válogatott csoportelsőként, veretlenül jutott ki a jövő évi Európa-bajnokságra. Szubjektív: szívből örülünk ennek, hidegen hagy, vagy netán kifejezetten bosszant.
Bár nem ismerek ezzel kapcsolatban reprezentatív felmérést, el tudom képzelni, hogy a magyar válogatottat többen támogatják, mint a jobboldalt, illetve a kormánypártokat. Mert ha van nemzeti ügy, akkor ez az, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen. A közvetlen környezetemben, az általam követett sajtóban, illetve a saját közösségimédia-buborékomban meg is van, tapintható is ez az „abszolút többség”. Persze, azért mint mindig, most is vannak fanyalgók. Ők csak kívülről látszanak egységes tábornak, valójában nagyon sokféle okból lehet fanyalogni.
Az egyik ismerősöm például úgy nyilatkozott, hogy ha van valami, amivel őt ki lehet kergetni a világból, az a foci, azon belül is leginkább a „hírhedt” magyar válogatott, akik még „egy pékekből összeverődött alkalmi csapatot se tudnak legyőzni”. Itt nyilván a 2016-os, Feröer-szigetekkel játszott VB-selejtezőre gondolt, de említhette volna a 2017-es andorrai 1:0-t vagy luxemburgi 2:1-et, esetleg a Hollandiától 2013-ban elszenvedett 8:1-es vereséget is – ez már sajnos a magyar futballtörténelem része (amúgy a „feröeri pékek” más középcsapatokat is megizzasztottak, igazolva a régi mondást, hogy „kicsi a bors, de erős” – és hogy még a profi futballban is sokat számít a szív). Ehhez az ismerősömhöz úgy látszik, nem jutott el az a hír, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány 2018-tól egy új és ütőképes csapatot épített, amely azóta sikert sikerre halmoz. Persze a negatívumok jegyében hozzátehetnénk azt is, hogy a Litvánia és Bulgária elleni, idegenbeli selejtezők azért „nem sikerültek olyan jól most sem” (2-2, ráadásul Szófiában csak a 97. percben egy öngóllal), elhallgatva, hogy a magyarok a sok sérülés és eltiltás miatt szinte tartalékcsapattal játszottak. (És igen, jelenleg még nincs annyi élvonalbeli játékosunk, hogy a kieső húzóneveket bármilyen poszton automatikusan pótolni lehetne).
Az a tapasztalatom, hogy az ilyen mély berögződéseken nehéz változtatni, és persze az is igaz, hogy nem vagyunk egyformák: nem kell mindenkinek ugyanazért lelkesedni. (Más kérdés, ami már inkább a pszichológia területére tartozik, ha valaki semmiért sem képes lelkesedni, és mindenben csak a negatívumot látja).
Sokszor hallani azt a véleményt is (bár az utóbbi időben már talán nem olyan gyakran), hogy a profi futball túl sokba kerül, miért nem adják ezt a pénzt inkább más sportágaknak, a szegényeknek, stb. Ez már racionálisabb érvelés, mint az előző. Megint csak igaz, hogy nem vagyunk egyformák (szerethetünk más sportágakat), és szerintem a szociális érzékenységet is tisztelni kell, főleg, ha tetterővel párosul (ez persze nem mindig van így). Látni kell azonban azt is, hogy a futball ma már csaknem az egész világon népszerű, és mindenhol költséges sportág – ahogy persze egy olimpia vagy bármilyen világ-, illetve kontinensviadal megrendezése sem filléres tétel. (Ebbe kapaszkodott bele a Momentum NOlimpia kampánya is, amelynek szociális érzékenységét némileg megkérdőjelezi, hogy a párt a konkurens francia rendezőkkel igencsak jó kapcsolatokat ápol). Mindazonáltal a versenysport, kivált a látványsportok és azon belül is a futball aligha lenne ilyen népszerű (egyszersmind értékes és drága), ha nem volna számos pozitívuma is:
Hírdetés
Egy harmadik gyakran hangoztatott ellenérv, hogy „mert az Orbán”. Vagyis, ami a jobboldali/kormánypárti emberek többségének láthatóan fontos (mint például a focin keresztül is megélhető nemzeti büszkeség), pláne ha a miniszterelnök rajong érte (ami köztudott), akkor egy valamire való ellenzékinek minimum fanyalogni kell (ennek utolérhetetlen nagymestere Farkasházy Tivadar). Ezzel csak az a problémám, hogy – mint ahogy fentebb már írtam is –
Ahogy én is szurkoltam a nemzeti tizenegynek Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Medgyessy Péter, sőt kezdetleges módon már Horn Gyula alatt is – pedig akkor tényleg nem volt túl jó a csapat. Arról nem is beszélve, hogy ilyen alapon egy ellenzéki szavazó ne egyen kolbászt, ne olvasson könyveket, ne akarjon unokázni, mert Orbán Viktor ezeket is szereti…
De hogy jön ide a cikk címében is említett Marco Rossi, akinek vezetékneve – baloldali polgártársaim megnyugtatására – „vörös hajút” jelent. Hát úgy, hogy ő az az ember, aki vezető szerepet játszott a magyar foci elmúlt években – ma már talán a Holdról is – látható feltámadásában. Tehát, ha nem is egyszemélyi felelőse, de mindenképp szimbóluma annak, ami ma a magyar fociban – vagy általában a profi futballban – igenis szerethető.
Rossiról köztudott, hogy jó viszonyt ápol munkaadójával, Csányi Sándor MLSZ-elnökkel, és a magyar foci támogatásában nagy szerepet játszó miniszterelnökkel is – de nem engedi, hogy szakmai-elvi kérdésekben bárki „megmondja neki a tutit” (lásd az időről időre visszatérő „kinek kellene szerepelni a válogatottban” kérdéskörét). Ez a fajta következetesség, egyenesség, no meg persze a kemény munka és szakmai hozzáértés pedig igenis meghozza az eredményét, még akkor is, ha az ő irányítása alatt is voltak (és valószínűleg lesznek is) hullámvölgyeink. Az olasz–magyar tréner (aki nemcsak az állampolgárságot kapta meg, hanem komoly erőfeszítéseket tett a kulturális beilleszkedésért, bár legendásan nehéz nyelvünket még nem sikerült elsajátítania) mindig őszinte tisztelettel beszél az ellenfélről, ugyanakkor a sajátjaival szemben nagy és igen részletesen lefektetett (Telkiben bemutatott és betanított) elvárásai vannak. És valljuk be őszintén: a mostani selejtezősorozat végére a „futball istene” is – ahogy ő maga szereti mondogatni – nyíltan a kegyeibe fogadta őt… Zárásként még egy idézet Marco Rossitól: „Hálás vagyok a Jóistennek és Magyarországnak!”
Hojdák Gergely
