1943. január 12-én, nagyjából -35 fokos hidegben zajlott a Vörös Hadsereg által vezérelt doni áttörés az arcvonal északi részén, az urivi hídfőnél.
Az első magyar csapatok 1942 tavaszán érkeztek a területre, feladatuk pedig – mint a többi, németekkel szövetségben lévő nemzetnek – a védelem megszervezése, védekező állások kiépítése volt. Ez a magyarok esetében nagyjából 200 km hosszú védvonalat jelentett, amelynek fenntartása és védelme egy ilyen létszámú-felszereltségű alakulatlanak egyáltalán nem volt könnyű feladat. Az 1943. januárjában bekövetkezett összeomlás eredményei mindenki előtt ismeretesek, ehhez szeretnék némi plusz gondolatot, meglátásokat fűzni.
Lényegében 1945 óta létező toposz, hogy a Donnál szolgáló 2. magyar hadsereg nem volt alkalmas ilyen jellegű hadjáratra, amúgy is rosszul voltak felszerelve, meg persze senki sem akart úgy harcolni igazán, csak a németek kényszerítették bele őket, aki pedig az örök hómezőkön alussza álmát, az a Horthy-rendszer politikai áldozata.
Ezekre még egyenként visszatérünk majd, utóbbi állítás esetében annyi igaz, hogy Horthy legszűkebb, „régi vágású” konzervatív körére valóban jellemző volt egy állandó vonakodás, ami a háborúban való részvételt jellemezte. Ebből a kommunista történetírás persze azt a következtetést vonja-vonta le, hogy egyáltalán nem szabadott volna a Szovjetunió ellen harcolni a „fasiszták” oldalán. Mi pedig éppen az ellenkezőjét. Ha az akkori politikai vezetés irányvonala egyértelműbb és egyenesebb, ha nem állandóan a kibúvókat keresték volna, akkor a katonai vezetés is biztosabb kézzel irányíthatta volna a magyar csapatokat. A keleten harcoló alakulatok esetében tehát nem a felszerelés vagy a létszám volt az elsődleges probléma, hanem az az őrlő bizonytalanság, amelybe az ország vezetését kisajátító angolmániás, konzervatív magyar politikai klikk hajszolta őket.
Harc utáni látkép a Donnál 1942 júliusában
Mint már írtuk, a 2. magyar hadsereg 1942 tavasza, egészen pontosan áprilisa óta teljesített szolgálatot a keleti fronton. Június végén elfoglalták Tyim városát és felzárkóztak a Donhoz. A visszavonuló bolsevista csapatok kerülték a nagyobb harcokat, Tyim kivételével, amelyet szívósan védtek. A magyar csapatoknak ezt nagy veszteségek árán sikerült csak elfoglalniuk.
A nyár folyamán a Donnál található vörös hídfőállásokat kellett csapatainknak felszámolni, ezek sajnos nem sikerültek maradéktalanul. A januári áttörés kiindulópontjaként szolgáló urivi hídfőt már szeptember közepén visszafoglalták a szovjetek, amelyet magyar és német csapatok elképesztő veszteség árán foglaltak el nem sokkal korábban. Ebben a harci helyzetben kellett – a sztálingrádi csata miatt megcsappant német segítséggel – védeni a Don vonalát.
A felszereltség elmaradottsága relatív kifejezés. A ’45 utáni történetírás sosem felejtette el kihangsúlyozni, milyen megalázó haditechnikával, felszereléssel küldték ki „meghalni” a magyar katonákat. Ez ebben a formában azért nem teljesen volt igaz. A „papírtalpú bakancsok” és társaik mind csak bolsevista mesék, igaz, fegyverzet és a kemény télre alkalmas ruházat terén valóban óriási volt a lemaradásunk. Összességében a katonák felszerelésének minősége messze elmaradt a németekétől, így ebből a szemszögből valóban elavult volt, s a hátország egy része jóval nagyobb erőfeszítéseket is tehetett volna felszerelés terén. Hogy miért nem történt így, erről szintén a kettős játszmát űző akkori vezetés tehetett.
Harci morálunk pedig annak ellenére volt jó, hogy az ingatag és bizonytalan magyar belpolitikai helyzet egyáltalán nem segítette katonáinkat, háborús szerepvállalásunkat. Nincs rosszabb dolog a bizonytalanságnál a harctéren sem, amelyet a hadvezetés szintén felemás hozzáállása – ez persze kéz a kézben jár a politikaival – is csak súlyosbított, ráadásul rontotta a kapcsolatunkat német szövetségesünkkel is, melynek fényében már érthetőbbé válik az a gyakorta hűvös német magatartás, amelyet a történetírás és a jelenkori emlékezet sosem felejt el felemlegetni nekik… Ha tisztában vagyunk ezzel a politikai légkörrel, akkor különösen felértékelődik azon honvédjeink hozzáállása, akik a hatalmas történelmi felelősség ismeretében tényleg a végsőkig harcoltak a vörös rém ellen.
Magyar katonák a keleti fronton (forrás: Fortepan)
Az államszocialista történeti felfogás szerint a Donnál elesett magyar katonák a Horthy-korszak „fasizmusának” áldozatai, nem hősök, hanem vágóhídra küldött sokaság. Ezt a nézetet természetesen a leghatározottabban elutasítjuk, annyi kiegészítéssel, amelyet a Horthy-köré zsúfolódott konzervatív, angolbarát klikkel kapcsolatban fentebb már megtettünk. A kötelességüket teljesítő katonáink közül mind az elesettekre, mind pedig az életben maradottakra tisztelettel emlékezünk, ahogy az Új Európáért harcoló, velünk szövetséges nemzetek harcosaira is.
Végül pedig Marschalkó Lajos Vörös vihar című könyvéből hoztam egy részletet a kedves olvasónak. Forgassa és értse jól a ránk zúdított „szalonjobboldali” és kommunista történetírás forgatagában.
A katona számára nincs végzetesebb, mint nem tudni: melyik oldalon áll. Ezt mondja egy lovagkeresztes százados, aki most jött a frontról.
Gyakorlatilag e pillanatban nincs is magyar front. A voronyezsi hídfőnél álló magyar hadsereget megsemmisítette az orosz roham és a tél. Nyolcvanhétezer embert elfogtak. Ami ennél is rettenetesebb, a magyar honvédséget valakik nem szerelték fel kellően. A téli ruhákat nem osztották ki. A fegyverzet elégtelen volt, mert a belső front spórolt. A magyar gránát tízszer annyiba kerül, mint az angol, vagy a német.
A liberális nagykapitalizmus meg akarja mutatni, hogy ő az angol nagykapitalizmus barátja. A katona tehát fagyjon meg.
– Kihez tartozunk mi? Melyik oldalion állunk? – kérdezi a lovagkeresztes százados. – Kik a szövetségeseink és kik az ellenségeink? Értsd meg: én nem politizálok, nekem semmi közöm hozzá, hogy ki milyen irányba vezeti az államot. De annyit elvárhatok, világosan mondják meg nekem: ki ellen harcolunk, vagy kell-e harcolni egyáltalán?
– A katona egész életében arra készül, hogy meghaljon, ha kell a hazáért. Ez a hivatásos tiszt hivatása. Mi azonban azt sem tudjuk, hogy szabad-e meghalni a hazáért? Nem tudjunk nem követünk-e el valami helyrehozhatatlan bűnt, ha teljesítjük, amire megesküdtünk. Itthon harcra biztat a sajtó, a politika, a hadparancs, de ha kimegyünk a frontra, ha végre akarjuk hajtani a parancsot, akkor négyszemközt azt mondják nekünk – néha éppen a parancskiadók mondják – :
– Megbolondultatok? Mit szólnának hozzá Pesten? Mit szólnának Londonban? A parancs arra jó, hogy legyen írásos bizonyíték a németek felé. Pest és az angolok irányában azonban a régi Dienstreglama érvényes: lázasan csoportosítani a semmittevést. Azt azonban senki nem akarja tudomásul venni, hogy a Donnál nem angolokkal állunk szemben, hanem bolsevikiekkel. Odakint, akár tetszik, akár nem, nekünk a német katona a szövetségesünk. Ők akik mindent feláldoznak, akik jó bajtársak lennének, megvetnek minket, mert látják a bizonytalanságot, a háború szabotálását, a rongyos, téli ruha nélküli bakát. Azt mondják: segítsen rajtatok a saját országotok. Nekünk éppen elég bajunk van. Épp elég áldozatot hozunk. Erre, mivel saját hazánkat nem szidhatjuk, szidjuk a német – bajtársiasságot. Sokszor úgy látszik: azért küldtek a frontra bennünket, hogy bosszantsuk a német szövetségest.
Igen! A katona dilemmája a legszörnyűbb és legvégezetesebb. Mert a Várban a Sándor-palotában, a Törzsökös Magyarok Egyesületében lehet Kállay-kettőst járni, a fronton azonban csak egy politika lehet: élet, vagy halál! Pedig egyszer már a fiatal Károly királynak egy ilyen front mögötti békekisérletébe bukott bele a monarchia. Most azok folytatják a Sixtus-tárgyalásokat, akik Budaőrsnél rálövettek a királyra, mert „gyengekezű volt”.
– Magyarország a harctérre küldött kettőszázezer embert. Ezt tekintsék úgy, mint a nemzet áldozatát, amelyet meghoz azért, hogy ép bőrrel kerülhessen ki a háborúból – mondja egy sajtótájékoztató is.
– Mi mindent csak félig csináltunk! – mondta 1918-ban Gömbös Gyula.
– Én a magyarság szent háborújába viszem a nemzetet! – mondta a kassai főutcán Kállay.
Most ugyanez a Kállay tárgyalni fog, hogy miként lehet a szent háborúból kivonulni.
– Vannak, akik azt mondják, hogy a becsületet, a szövetségi hűséget vagy kényszert nem lehet függővé tenni a harctéri helyzettől. Ezekre mások azt mondják, hogy „nyilasok”.
Az újvidéki partizán-akció leveretésének tetteseit megdicsérték. Most keresik őket, hogy lefokozzák és felakasszák.
Az a csodálatos, hogy a hadsereg mégis harcol odakint. Harcol úgy, mint még nem harcolt egy magára hagyott hadsereg. Százával teremnek a hősök, a magyar vitézség, hűség példaadó helytállói. És a karádikatalinos, színháziéletes belső frontnak is megvan az ellentéte. A keresztény gyárosok, iparosok, akik most nagyszerű szociális érzékkel rendezik be a gyári étkezőket, megfizetik a munkást, biztosítják a hadiüzemi ellátást, a fiatal kereskedők, akik nagy összegeket áldoznak szociális célokra, a kishivatalnokok, akik példaadó szorgalommal végzik a munkát, és mindenek fölött a magyar paraszt, aki nem ingadozik, hanem termel, dolgozik, mert ösztönösen érzi, mi vár rá, ha jön az orosz.
A katonák azonban néha megkérdezik:
– Miért halunk meg?
A voronyezsi katasztrófa idején a budapesti lokálokban, a Lipótváros magánlakásaiban és a rózsadombi villákban felbontották a „sztálingrádi pezsgőt” a szegény üldözöttek. Ez a sztálingrádi pezsgő fogalommá vált. Az ordító szibériai buránában, a véres hóban megfagyott tíz- és tízezer magyar. Budapesten pedig pezsgőztek, azok, akik a sorsukat, a vágyukat, álmaikat, kötelességeiket elkülönítették a nemzettől.
– Prosit a győzelemre! Mert mi fogunk győzni, akárki győz is!
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
