Megtörténhet, hogy a kedves olvasók közül valaki elítéli vagy sikertelennek fogja tartani a soron következő hasonlatot, de szerintem a művészi jelzőknek nagyobb a hatásfoka, ha azokat a tények függvényében válogatjuk meg!
Legalábbis nekem, miután végighallgattam ezt a kis, enyhén szólva pórias történetet – ha igazságosak akarunk lenni, nincs mit keresnie az irodalom finoman megfestett csendéletében – s azonnal jött a felismerés, hogy csak ez lehet a párhuzam egyik fele.
Egy idősebb székely ember mesélte el saját történetét ámbátor lehet, hogy ő is hallotta valakitől, melyet félvicces ízzel ajánlotta tanácsként a körülötte ülő fiataloknak, olyan derültséget okozván, hogy jobbra, balra dőltünk a nevetéstől:
– Valamikor az én időmben a nászéjszaka nyitánya jóval különbözött a mostanitól és az lehet a legfőbb oka a mostani félrecsúszott, vakvágányra került házasságok sokaságáért. Mert akkor, már a kezdet, kezdetén az új pár, különösen a menyasszony egy kemény próbatételen esett át. Azzal kezdődött, hogy lefektettek bennünket a fehéren domboruló tollpárnás ágyba, a szintén tépett tollakból töltött dunyha alá, melyet a menyasszony állított ki mint saját kelengyéjét, stafírungját és eloltották a petróleumlámpát részben takarékosságból, másrészt, mert ami azután következett ahhoz nem volt szükség fényre, annál inkább sejtelmes sötétségre. Azután tettem, amit tennem kellett, de előbb azt, amire az idősebb, tapasztaltabb férfiak tanítottak. Az abból állt, hogy szellentettem mindenekelőtt egy jó hosszasat, erőset, egészségeset, férfi módra. Ezután villámgyorsan fejünkre húztam a dunyhát, mielőtt még a gázból egy fikarcnyi is elillant volna. Percekig így tartottam szorosan, vigyázva, hogy a menyasszony ki ne szabadítsa magát az alkalmi inkubátorból. Hiába veteszkedett, kapálózott, fulladozott, addig nem szabadulhatott, amíg én engedélyt nem adtam rá. Namármost, történtek olyan ritka fordulatok is (igaz nem nálunk), amikor az ara talpraesett s nem pánikba, és a maga termelt biogázával ártalmatlanította a vőlegényét olyan sikeresen, hogy amannak kellett felszínre menekülnie!
Amikor valaki végre szóhoz jutott a hallgató közönségből, megkérdezte:
– Hát, ezt maga miért tette hallja, mi értelme volt ennek az ontokságnak?
– Hej, fiaim, hát pontosan ebben az ontokságban van elrejtve a tanulság. Ez a beavatás egy fajta betörés is volt, mint a hátaslovaknál, hogy érezzen veled egyet az új asszony, hogy tanulja meg ki a gazda a háznál! A legfontosabb tanulság pedig, ha még ezután is volt kedve házastársnak veled maradni és nem hagyott el, akkor az bizonyítékértékű volt arra, hogy igazán szeret!
Lehetne filozofálni ezen az anekdotának is beillő szösszeneten. Ahogy az írásom elején is említettem már, hogy sérti a jó ízlés határait, avagy ösztönzi a nők kiszolgáltatottságát, de azért maradt a megalázottnak is egy második esély arra, hogy szabaduljon.
Ugyanannyi, mint nekünk, erdélyi magyaroknak arra az eshetőségre – ha nem tetszene a velünk együtt élők ontokságai-, hogy elhagyhatjuk az országot, saját országunkat őseink földjét!
A különbség az, hogy még csak nem is mi választottuk őket, erőszakkal hatoltak be közénk a jobb és rendezettebb élet reményében és urat játszhatnak a náluknál különbek fölött!
Száz éve kínoznak minket ontokságaikkal, hogy betörjenek bennünket és egyúttal türelmünket teszteljék, és úgy néz, ki örömet lelnek benne! Mi pedig tűrjük szerelem hiányában, vonzalom nélkül, pedig talán most készülnek az évszázad legnagyobb ontokságára, a nagy szellentésre, aminek ha elég gyávák leszünk az elfogyasztásához, a betörés talán tökéletesre sikerül!
A trianoni békediktátum aláírásának évfordulóját, amely 1920. június 4-én 16 óra 32 perckor történt, törvényes ünnepé való nyilvánításáról van szó, mely jó úton halad az érvényesülés fele! Miről is szól az ábra azon kívül, hogy ez egy nekünk, a világ összes magyarjainak szánt legontokabb szellentés?
Mert vajon normális-e, ha évfordulóként megünnepeled azt a dátumot, melyen az ellened esküdt ontokság, elorozta országod több mint felét, a magyar nemzettársak családjától elszakított, és csak megtűrt népnek fogad el őseid földjén? És vajon túlzás-e ontok szellentéshez hasonlítani ezt a cselekedetet? De végül is az egész trianoni békediktátum is egy gondosan összecsomagolt ontok szellentés volt, az úgymond győztesek részéről: több jóindulatú politikus népszavazáshoz kötötte volna az országrészek leszaggatását, amiről a szövetségesek hallani sem akartak! Mert ők, amikor Magyarország javára lehetett volna dönteni vakok és süketek voltak, tapintó volt közöttük a rosszindulat!
Ide tartozott David Lloyd George angol politikus és akkori külügyminiszter kifakadása is: „Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.” Az akkori Amerikai Egyesült Államok alá sem írta a trianoni békeszerződést, hasonlóan az olasz delegátust vezető Francesco Saverio Nitti sem.
Most pedig az angol Lord Sydemannt idézem, aki szintén hangos elégedetlenségének adott hangot: „A világháborúért egy olyan államot büntetünk a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelőssége volt abban!”
Azzal pedig többen egyetértettek, hogy „Őrvidék, (Burgenland), magyar tartomány odaítélése Ausztriának, volt Trianon legalja!”, ugyanis az Osztrák-Magyar monarchiát inkább az osztrákok vezették és a világháború első hadüzenetét is ők küldték Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után! Lehet tehát mondani, hogy a főkolompos jutalmat kapott Magyarország testéből és nagylelkűen elfogadta azt!
Itt most tennék egy kis kitérőt, amelyben felhívnám a figyelmet arra a titokra, amely a trianoni történések után kapott nagyobb nyilvánosságot, de még mai napig sem eleget. Ugyanis fölösleges egymásra ujjal mutogatni, hogy ki kezdte az első világháborút, mert azt nem Magyarország, nem Ausztria, még csak nem is Németország indította el! Hanem egy arctalan, névtelen akkor még ismeretlen, de jelentős pénz és politikai hatalommal bíró világfölötti uralom tette!
Tehát Őrvidék Ausztriához való csatolása volt Trianon legalja, de nem az a legnagyobb ontokság, amit a magyarok orra alá szellentettek, hanem az fog lenni, ha mindezeket az ontokságokat még meg is fogják ünnepeltetni nemsokára velünk, vesztesekkel, az erdélyi magyarokkal!
*ontokság: az undokság székely megfelelője!
Sebők Mihály
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
