XIV. Leó pápa szeptember 28-án bejelentette, hogy november 1-jén egyházdoktorrá avatja John Henry Newmant, a szent teológust és bíborost, akinek éppen ma, október 9-én van az emléknapja. A II. Vatikáni Zsinat „rejtett egyházatyájaként” is emlegetett teológus jelentőségét Görföl Tibor, a Vigilia főszerkesztője mutatja be.
1845. október 8-án a viharos, szeles esti órákban több rövid levelet is papírra vetett egy anglikán lelkész az Oxford közelében fekvő Littlemore-ban, ahol már egy ideje visszavonultan élt. Jellemző módon a levelek nem ugyanazt a szöveget ismételték meg, de mindegyik ugyanazt fejezte ki: írójuk úgy döntött, hogy tagja akar lenni annak a közösségnek, amelyet a sebtében leírt üzenetek „Jézus Krisztus valódi akoljának” neveztek, vagyis a Katolikus Egyháznak. A rövid levelek eltérő szövegezése azért jellemző, mert az írójuk, John Henry Newman minden címzettnek más-más figyelmet szentelt, és nem csupán ugyanazt a szöveget küldte el mindenkinek.
Mindenesetre az ekkor negyvennégy éves Newman ezen az estén Domenico Barberi passionista szerzetes érkezését várta, aki mit sem sejtett arról, hogy a fiatal anglikán lelkész gyónást akar végezni nála, és azt fogja kérni, hogy fogadja be a katolikus közösségbe. 1963-ban, amikor VI. Pál boldoggá avatta Barberit, beszédében egy pillanatra megállt, és elidőzött Newman alakjánál, akiről azt mondta, hogy
A jelenlévőknek az volt a benyomásuk, hogy Barberivel együtt a pápa Newmant is a lehető legmagasabbra emeli. Természetesen joggal, hiszen az angol teológus valóban roppant erőfeszítéseket tett az igazság megismerése érdekében, és közben olyan eredményekre jutott, amelyek a mai napig bőségesen tartogatnak meglepetéseket.
Newman hatalmas életműve nem tekinthető át egykönnyen, és végzetes leegyszerűsítés lenne, ha a jelentőségét pusztán arra korlátoznánk, hogy egy idő után nem tudott azonosulni sem az anglikán, sem a protestáns kereszténységgel, hanem felismerte a katolikus igazságot, és maga is katolikus lett. Ha csak naplóinak és leveleinek harmincegy kötetben kiadott anyagát vesszük szemügyre, máris felnyílik a szemünk arra, mennyire sokrétű, mélyérzésű, jótékony humorral megáldott, kifinomultan fogalmazó és figyelmes ember volt Newman. 1850-ben például a következőket írta a szintén 1845-ben katolikussá váló Miss Munrónak: „Nincs hajlamom arra, hogy szent legyek – bármily szomorú is kijelenteni ezt. A szentek nem írogatnak, nem szeretik a klasszikusokat, nem írnak történeteket. Lehet, hogy a magam módján elfogadható vagyok, de hát nem a felsőbb szintekhez tartozom. Az embereknek nagy része pontosan érzi is, hogy így van. Akik azonban távolabb vannak tőlem, furcsa dolgokat képesek gondolni rólam.
Ez a derűs hozzáállás azonban egyáltalán nem mindig volt Newman sajátja: nyugodtan kijelenthető, hogy éppúgy a „sötétség szentje” volt, mint a 20. században oly sok társa. 1863-ban például a következőket jegyezte fel naplójában: „amikor protestáns voltam, úgy éreztem, sivár a vallásom, de az életem nem – most, mióta katolikus lettem, az életem sivár, a vallásom nem”. Nem véletlen, hogy megkapó beleérzéssel tudta ecsetelni a szenvedő Krisztus kínjait, azt az „erkölcsi sötétséget”, amely Urunk szellemi szenvedése a passió idején című értekezése szerint elborította az ember Krisztus tudatát.
Hányszor, de hányszor felpanaszolta, hogy áttérése után élete már csak kudarcok egyetlen sorozata, és bármibe fog, mindig csak csapások sújtják. Nehézségei már utolsó anglikán éveiben megkezdődtek. Oxfordi teológusokkal, közeli barátaival karöltve rövid értekezéseket jelentetett meg, amelyekben az anglikán egyház katolikus gyökereinek felfedezését tűzte ki célul. Híres 90. traktátusában arra vállalkozott, hogy az anglikán közösségben kulcsfontosságú 39 Hitcikkelyt összefüggésbe hozza a Tridenti Zsinat tanításával, de a következő években huszonnégy anglikán püspök élesen elítélte az értelmezését – ami annál inkább lehangolta Newmant, mivel az „Oxford Mozgalomban” kulcsfontosságú volt a püspöki tekintély. Katolikus időszakában felkérést kapott arra, hogy egyetemet alapítson Dublinban, csakhogy egészen tágas, a tudományok átfogó összhangjára építő és az oxfordi egyetem tudományeszményét képviselő elgondolásai süket fülekre találtak, főként Paul Cullen dublini érsek részéről, aki sokkal szűkösebb intézményt tartott kívánatosnak, és döntéseiben rendszeresen megkerülte Newmant. Amikor lemondott a rektori posztról (1858-ban), örömére szolgált, hogy megbízást kapott egy új angol bibliafordítás szerkesztői munkájára – csakhogy egy év alatt teljes mellőzöttséget kellett átélnie, és azzal szembesült, hogy a kezdetben fontosnak ítélt terv szép lassan elpárolgott. A következő év februárjában a The Rambler nevű folyóirat élére nevezték ki, de már májusban távozni kényszerült, mivel olyan cikket írt a lapba, amelyben a laikusok egyházi szerepének fontosságát hangsúlyozta: bár az Egyeztetés a hívekkel tanbeli kérdésekben című tanulmány mára klasszikusnak számít, a szerzőjére csak bajt hozott. És ezek a kudarcok csupán másfél évet tesznek ki az életéből!
Természetesen azonban senkiből nem lesz szent és egyházdoktor csupán azért, mert elviseli a viszontagságokat, mégpedig főként annak köszönhetően, hogy – amint egyik legkiválóbb mai ismerője, Roderick Strange fogalmaz – „a láthatatlan világ bizonyos értelemben valóságosabb volt számára, mint a látható”.
Különösen fontos, amit a kinyilatkoztatásról, Jézus Krisztusról, az Egyházról, az egyházi dogmáról és a hitről tanított, bár természetesen más területeken is jelentős mondanivalója volt. Vérbeli teológus volt, aki a kinyilatkoztatást tartotta „a kereszténység eredendő és lényegi eszméjének”, de nyomban hozzárendelte a teológiát, amelyet „az Egyház egész rendszerének alapvető és szabályozó elveként” fogott fel. Nagyon ritka, hogy valaki ekkora jelentőséggel ruházza fel a teológiai gondolkodást, és a 19. században még ennél is inkább ritkaságszámba ment Newman azon meggyőződése, hogy a teológia nem lehet csupán egyféle, szükség van különböző teológiai szemléletmódokra, nélkülözhetetlen a valódi vita, és minden létjogosultsága megvan az eltérő álláspontok egymásmellettiségének.
és élete során nem voltak ritkák azok az éles viták, amelyeket olyan katolikusokkal folytatott (például a szintén konvertita William George Warddal), akik egysíkúan és túlzóan hangsúlyoztak egyes katolikus dogmákat, főként a Máriáról szólókat és a pápa tévedhetetlenségére vonatkozót. Az igazság feltétlenségét hirdető, de a beszűkült egyoldalúság ellen fellépő szellemisége miatt szokás állítani, hogy Newman a II. Vatikáni Zsinat rejtett egyházatyája volt.
A legegyedibb tanítását a hitről fejtette ki. Tudta, hogy nem szabad meghalnia, míg meg nem írja a hit kialakulásáról szóló könyvét, amelyet minden külső késztetés nélkül, kizárólag belső igényből alkotott meg. A „hit elfogadásáról” szóló mű minden ízében rendhagyó: nem a hit megszületésének rendszeres elemzésével szolgál, hanem a nyelv elemzésével és konkrét emberi élethelyzetek vizsgálatával próbálja kideríteni, miként hívhatja Isten feltétlen megtérésre azt az embert, akit csupán a valószínűség vezérelhet élete során, a szükségszerűen bizonyítható igazság sohasem. Newman pontosan felismeri, mekkora nehézséget jelent már korában a keresztény hit elfogadása, és az a kérdés foglalkoztatja, hogyan válhat a hit az egész életnek alapot adó meggyőződés. Hogyan alakulhat ki bármilyen bizonyosság az emberben, és főként hogyan lehetséges a hívő bizonyosság?
Egyik levelében az abszolút bizonyítékok által lehetővé váló bizonyosságot vasrúdhoz hasonlította, a hitnek alapot adó bizonyosságot viszont „olyan kötélhez, amelyet több különálló fonál alkot: mindegyik gyenge, de összefonódva elszakíthatatlan” – a hit tehát valószínűségek teherbíró összessége, nem vasrúdként forgatható szilárdság (1864. július 6.).
Teljesen érthető, hogy a nyers és önelégült katolikusokkal szembeni fellépése, az egyházatyák gondolkodását nagyra értékelő szemléletmódja, Oxfordot idéző stílusbeli eleganciája és a teológiai sokféleséget nélkülözhetetlennek tartó gondolkodása ellenszenvet is kiváltott kortársaiból. Még XIII. Leónak sem volt könnyű bíborossá kreálnia, és így nyilatkozott: „Az én bíborosom. Nem volt könnyű. Azt mondták, Newman túlságosan liberális, de én eltökéltem, hogy Newman megtisztelésével megtisztelem az Egyházat.” Ebben pedig méltó utódja lett XIV. Leó.
Fotó: Wikimedia Commons
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
