Eleinte lapszéli hír volt csupán, hogy a Magyarországon rendezett demográfiai konferencia egyik meghívottja, a lengyel miniszterelnök Mateusz Morawiecki gyakorlatilag az utolsó pillanatban lemondta részvételét a csúcson, családvédelmi miniszterét küldve maga helyett. Később vált csak nyilvánvalóvá, nem egy váratlan kötelezettség miatt nem utazott a lengyel kormányfő Budapestre. Egy másik miniszterelnökkel volt konfliktusa.
A IV. Budapesti Demográfiai Csúcs, bár programja tele volt fontos és izgalmas panelbeszélgetésekkel, nem az előadások vagy a részvevők miatt lesz emlékezetes. Sokkal inkább azért, mert egy olyan régóta húzódó konfliktusra hívta fel a figyelmet, amelyről eddig legfeljebb a csuda tudja milyen perverzió által vezérelt, energiapolitikára fogékony közönség értesült.
Két V4-es tagállam, Csehország és Lengyelország akasztott tengelyt egy, a cseh–lengyel–német hármashatár közelében fekvő lignitbánya, a Turow ügyében.
Ami miatt Morawiecki végül nem utazott el Budapestre, elkerülendő a cseh–lengyel kapcsolatokban beállt mosolyszünetbe való belerondítást azzal, hogy kezet ráz a szintén meghívott cseh kormányfővel, Andrej Babiš-sal, az az, hogy az Európai Bíróság néhány héttel ezelőtt elrendelte, a lengyelek fizessenek fájdalomdíjat, miután az azt megtiltó májusi ítélet ellenére sem hajlandóak leállítani a kitermelést. Az előző mondat hossza szépen párhuzamba állítható a cseh–lengyel bányabalhé hosszúságával, hiszen az EB döntése egy régóta húzódó konfliktus végére tesz pontot. Látszólag! A lengyel kormányt nem különösebben zaklatta fel az ítélet, azóta is vígan termelik ki a lignitet a cseh határ közelében, fájdalomdíjat viszont nem hajlandóak fizetni.
Az olvasó által éppen kezében tartott lapszám teljes egészét megtölthetnénk a fosszilis tüzelőanyagok kitermeléséből adódó környezeti kockázatok elemzésével, így kár is lenne részletesen belemenni, környezetvédelmi szempontból milyen problémákat rejt a gyakran tévesen barnaszénként emlegetett lignit kitermelése. Kétségtelen tény, hogy az alacsony fűtőértékű, ráadásul égetése során rendkívül sok káros mellékterméket felszabadító kőszéntípus kitermelése nem tesz jót a bolygónknak. Egy fontos előnye azonban van, ez a legkönnyebben kitermelhető kőszénfajta. Nem kell hozzá túl mélyre ásni, külszíni fejtéssel is könnyen elérhető, hiába ad kevés energiát, sok van belőle – még. Bár a tendenciák egyértelműek, a lignitkitermelés szerte a világon egyre kisebb, ma is ez a kőszéntípus adja a lengyel, sőt a német szénipar gerincét.
Az Európai Unióban jelenleg 90 szénbánya működik 11 országban, a legtöbb a németeknél, illetve a lengyeleknél, bár a számuk folyamatosan csökken. Az Európai Bizottság adatai szerint csak 2015. és ’18 között 37 bánya zárt be az EU-ban, holott a szénnel táplált erőművek a tagállamok áramtermelésének 20%-áért felelnek (az összes fosszilis tüzelőanyag tekintetében ez az arány 39%).
Bár jelentőségük egyre csökken, be kell látni, az EU áramellátása jelenleg elképzelhetetlen szénerőművek és szénbányák nélkül.
A szektor Lengyelországban, bányászokkal és adminisztratív munkatársakkal együtt, nagyjából 180-200 ezer embernek ad munkát. Nem véletlen, hogy a lengyelek nehezen engedik el az azóta felszámolt Rybarzowice nevű település helyén kialakított Turow-bányát, holott a bezárása már évekkel ezelőtt felmerült. Részben a bányának és az ebből „táplált” hőerőműnek köszönhetően a régió az ország egyik leggazdagabbja (a legközelebbi város neve is Bogatyina), a lengyel áramtermelés hét százaléka érkezik a Turowi-erőműből. Más kérdés, hogy az Európai Bíróság csak a kitermelés leállítására kötelezte Lengyelországot, az egyébként a világ legszennyezőbbjeként számon tartott(!) erőmű működésére a döntés, legalábbis de jure, nincs hatással. Árambiztonság ide, környezetszennyezés oda, minden kutatás azt mutatja, a bánya, uram bocsá’, a hőerőmű bezárása teljesen hazavágná a régiót, így a hagyományosan erős lengyel bányászlobbi mellett annyira egyetlen kabinet sem lehet önsorsrontó, hogy ilyesmibe belemenjen. Addig pedig marad a napi félmillió eurós fájdalomdíj.
A helyzet azért különösen érdekes, mert a cseh álláspont legalább annyira védhető, mint a lengyel. A környezetszennyezés régóta jelentős probléma a térségben, a lengyel–cseh–német határsávot nem véletlenül nevezik „fekete háromszögnek”. Bár az ásványkincsek biztosították a helyiek megélhetését, a bányászat egészségi kockázata évszázadok óta érezteti a hatását. A cseheknél végül az verte ki a biztosítékot, hogy a lengyelek nemrégiben a bánya bővítése mellett döntöttek, kis túlzással a cseh határ közvetlen közelébe tolva a fejtés szélét. A bánya működési engedélye már tavaly áprilisban le kellett volna, hogy járjon, csakhogy a lengyelek az utolsó pillanatban meghosszabbították – jelen állás szerint egészen 2044-ig, a készletek teljes kimerüléséig. Bár a németek is tiltakoztak a döntés miatt, végül februárban a csehek fordultak az Európai Bírósághoz, amely májusban el is rendelte a bánya bezárását. Mivel a lengyelek magasról tettek a döntésre, a bíróság szeptemberben napidíj megfizetésére kötelezte Varsót. A pénzre azonban hiába várnak, a lengyelek eddig egyetlen centet sem fizettek. Ha elkezdik is utalgatni az összeget, az az Európai Bizottsághoz kerül, a csehek ebből egy centet sem látnak, pláne úgy nem, hogy felmerült, az EB majd a lengyel államnak juttatott uniós támogatásokból vonja le az összeget.
Nem véletlen, hogy Prága is igyekszik kompromisszumos megoldást találni.
Legutóbb a cseh környezetvédelmi miniszter már arról beszélt, megelégednének a rendszeres környezetvédelmi hatástanulmányokkal, illetve azzal, ha a lengyelek fedeznék egy határmenti cseh falunak a bányabővítés miatt megcsappant ivóvízkészlete kibővítését. Végére marad a kérdés, mihez lehet kezdeni a kialakult patthelyzettel. Ami a cseh–lengyel konfliktust illeti, az talán magától megoldódik, mivel Csehországban választások jönnek. Lengyel politikai elemzők szerint az aktuális purparlét érdemes ennek fényében értékelni. A Bizottság és Varsó közötti ellentét feloldása viszont már keményebb dió lesz. A lengyelek nem engedhetik meg maguknak a bánya bezárását, az EB viszont arcvesztés nélkül képtelen lesz kihátrálni az Európai Bíróság döntése mögül. Jelen állás szerint tehát, ahogy egy nem létező régi lengyel mondás tartja, a kutya ugat, a lignitet meg bányásszák…
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 40. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
