Csodálatos dolog az időutazás. Nemrég Tornalján töltöttem egy éjszakát, és hamisítatlan déjà vu érzés kerített a hatalmába, mintha Krúdy Gyula Szindbádjának második utazásába csöppentem volna. Csak a hintók és a Poprád jege alatt cikázó pisztrángok hiányoztak belőle, és Podolin helyett a déli városka volt a helyszín, ahol a mérgezett Sajó folyik.
Este tíz óra tájban kiálltam a Buck panzió sarki szobájának erkélyére cigarettázni, és lenéztem a szemközti vasútállomásra. Csönd volt és mozdulatlanság a kisvárosi csípős őszi estében, mintha boldogult ifjúkorom óta, amikor ide jártam gimnáziumba, semmi sem változott volna. A váróterem ajtaját senki sem nyitogatta, igaz, nem is volt miért, hiszen estétől reggelig egyetlen árva gyorsvonat robogott el Pozsonytól Kassa felé, majd délelőtt kilenckor egy másik visszafelé.
Néhány héttel később olvastam egy sajtóhírben, hogy „kultúrvonat” indult Kassáról Pozsonyba, természetesen az északi vonalon. Ezzel ünnepelte a Kulturális és Művelődési Intézmények Szövetsége (lánykori nevén: Osveta) a szlovák vasúttal együtt a hetvenéves fennállását. Az ország különböző városaiban amatőr művészek szálltak fel a vonatra, akik egy „közösségi kocsiban” szórakoztatták az utazóközönséget.
Szimbolikus jelentősége volt ennek a vonatnak. Arról árulkodott, hogy míg a zsolnai vonalon naponta tizenkét szerelvény száguld a szlovák fővárosból a keleti metropolisz felé, a délin, a magyarok által lakott területeken mindösszesen egy.
Az is az éj leple alatt, mintha a szlovák állam szégyellné, hogy igényt tart a déli, egykor többségében magyarok lakta vidékre, de törődni az ottani néppel nem óhajt. A „közösségi vagonban”, amely végigpöfögött Észak-Szlovákián, önfeledten szórakoztak a győztesek, Šrobár, Tiso, Husák, Mečiar kései utódai.
A mi kis „közösségi vagonunkban” eközben hetek óta nagy a tanácstalanság. Egy hónappal a parlamenti választások után a párt vezetői nem képesek kiállni a nagyérdemű elé, és kimondani, nem sikerült a célt elérni, bejutni a törvényhozásba, néhány bővített mondatban felvázolni az okait annak a skandallumnak, hogy a felvidéki magyarság ismét, sokadszor is parlamenti képviselet nélkül maradt. Csak a Facebook népében buzog a parttalan tettvágy, hogy értékeljen, és teszi is válogatatlanul. Ki karót ragad, ki szappanért fut a boltba. Bekiabálásból, mint mindig, nincs hiány, józan hangból annál inkább.
Miközben ideje lenne végre színt vallani: milyen értékrendet képvisel a Szövetség? Mik a céljai ezek után?
Persze nyilván nem úgy, ahogyan azt Gyimesi György kéri rajtuk számon: „Öt hét alatt sem sikerült víziót megfogalmazni.” Gyimesi munkabírása és mozgósító ereje szinte lenyűgöző volt a kampányban, de kissé furcsa dolog víziót számonkérni a választások után. Azzal ugyanis évekkel ezelőtt, de mindenképpen a választások célegyenesébe fordulva kellett volna teliharsogni Dél-Szlovákiát.
Például ilyenekkel: területi és/vagy perszonális autonómiát akarunk, hasonlót, mint amilyenekkel teli van Európa; kisebbségvédelmi törvényt szeretnénk; meg akarjuk változtatni az ország számunkra hátrányos és a nemzetközi szerződéseket sértő közigazgatási felosztását; kulturális és/vagy oktatási önigazgatást követelünk; társnemzeti státust akarunk; a választási rendszer megváltoztatását szeretnénk; Dél-Szlovákia gazdasági diszkriminációjának a felszámolását akarjuk; a Beneš-dekrétumok eltörlését és a károsultak számára jóvátételt követelünk. És még hosszan sorolhatnánk.
Nyílt és egyenes beszéd? Igen. Az hiányzott, az hiányzik évek óta. A határozottság, a tili-toli helyett. Sosem felejtem el: Duray Miklós losonci temetésén két sorral előttünk ott ült Ján Čarnogurský. A politikai ellenfél, aki mégis megbecsülte Miklós egyenes és karakán, szókimondó jellemét.
De mondhatnék más példát is az egyértelmű beszédre. Amikor Nyugat-Európa megpróbálta Vladimír Mečiart jobb belátásra bírni, a sok sikertelen kísérlet után demarsokat kezdett küldözni Szlovákiába. Van az úgy, hogy az ellenféllel (társsal, baráttal, szomszéddal) olyan nyelven kell beszélni, amit megért, és ami hatásos. A Szövetség választási eredménye ehhez képest valóban kész csoda, és ez a felvidéki magyarság gerincét alkotó, a raisonnak be nem hódoló rétegnek köszönhető. Akadt még százharmincezer választó. Még mindig van százharmincezer emberünk.
De hogy még durvább példát mondjak. Az előbb említett Čarnogurský 1991-ben Gustáv Husák temetésén is megjelent. Annak a Husáknak a temetésén, akinek rendszere őt bebörtönözte a kommunizmus „víg napjaiban”. Pedig gyűlölhette volna, mégis lerótta kegyeletét az előtt a politikus előtt, aki nagy lépést tett a szlovák nemzet nagykorúsítása felé. A részletek és a módszerek ma már a kutyát sem érdeklik. A lényeg, hogy „kultúrvonaton” szórakozhatnak a kései utódok.
Mert van a politikának egy olyan tulajdonsága, hogy csak az eredmény számít. Igen, akár a futballban. A győzelem három pontot ér, a vereség nullát. És a karakán ellenfelet többre becsülik, mint a hezitáló barátot.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/46. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
