A közelmúltban több helyen lehetett olvasni, hogy az illetékes állami szervek könnyen hozzáférhető típustervekkel segítenék az építtetőket, és közvetve formálnák a magyar településképet. A szabványosított tervekkel kapcsolatban általában a „Kádár-kockának” nevezett vidéki lakóházakra gondolunk, ugyanakkor a típustervek alapján történő lakóházépítésnek hosszú múltja van Magyarországon. Sok esetben nem is sejtjük, hogy amit turistaként fényképezünk, voltaképpen típusház.
Nem is gondolnánk, hogy a típusházak mennyire meghatározzák Magyarország építészeti képét: a török után újjáépített falvakat, a harmincas-negyvenes évek családi házas telepeit mind-mind típusházak alkotják. Sőt, a Kádár-kockának nevezett háztípus is jól mutatja, hogy egy-egy terv szinte önálló életre kelhet, hogy elterjedjen az egész országban. Az új építkezéseket kívánja tipizálni, és az említett Kádár-kockák korszerűsítéséhez kíván támpontokat adni a Lechner Központ által most megjelentetett mintaterv-katalógus.
Ha a „típusterv” szót meghalljuk, azonnal a panelházak, vagy azok vidéki változatainak tekintett „Kádár-kockák” képe jut eszünkbe. Azonban a tipizált építkezésnek, történelmünk miatt is, nagy hagyománya van Magyarországon.
Bártfa világörökségi védelem alatt álló főtere. Kép forrása.
A magyar típusházak és egyben a tervszerűen telepített városok története a tatárjárás után kezdődik, mikor királyi rendeletre és megbízásból városokat alapítottak a kipusztított területeken. A legtöbb történelmi városunk ekkor jött létre, és ezek mind a mai napig magukon hordozzák tervszerűségre utaló jegyeiket. Ahogy Bártfa főterén is látszik, minden telek egyforma nagyságú, és minden telken tulajdonképpen egyforma épület áll, mégha az elmúlt nyolcszáz évben néhányat kissé át is alakítottak. De ez nem csak Bártfán, hanem szinte mindegyik felvidéki városon, sőt Buda bizonyos részein is észrevehető. Ezek a telepítések meglepően szervezettek voltak. Ezt jól mutatja, hogy a telepítéseket szervező, a telekosztást, beépítést irányító, a haszonból részesülő vállalkozó nevéből önálló vezetéknév keletkezett: a Soltész.
Feked, Baranya megye, a „sváb Hollókő”. Kép forrása.
A magyar történelem viszontagságából következik, hogy gyakran volt szükség egész országrészek újjáépítésére. A török uralom után a Dunántúl nagyrészét és szinte a teljes Alföldet újjá kellett építeni, a mai Bánáttal és Bácskával együtt. Ekkora munkát természetesen csak „előregyártott” tervek szerint lehetett végrehajtani, úgy, hogy mind az egyes lakóházak, mint a teljes település egyforma telkeken, egyforma módon felépített egyforma lakóházakból állt (hasonlóan típustervek szerint épültek a templomok és az iskolák is). Egy ilyen település monotonnak is tűnhet, ugyanakkor egyszerűen és gyorsan felépíthető és több száz év múlva is egységes és rendezett képet mutat.
Saroltavár (Charlottenburg, Temes megye) alaprajza 1780-ból. Kép forrása.
A legtöbb török után újjáépült településünk alaprajza meglehetősen egyhangú, rácsos alaprajzú lett, akár Szarvas városát, akár a délvidéki Nagykikindát nézzük. Néhány helyen azonban a telepítést végző mérnökök kisérletezőbbek voltak, így „körfalvak” is születtek, mint a Temesvárhoz közeli Charlottenburg (magyar nevén Saroltavár), ami a mai napig mit sem változott.
A szegedi alsóváros egységes képe az árvízi újjáépítés után. Kép forrása.
A természeti katasztfrófák után is gyakran típustervekkel segítették az újjáépítést. Szeged 1879-es árvízi pusztulása után a belvárost nagyvárosias karakterrel építették újjá. A vidékiesebb, főként paprikatermesztésből élő Alsóvárost viszont a kormánybiztos Tisza Lajos és a mérnöki munkát irányító Lechner Lajos egészséges, korszerű, de továbbra is mezővárosi jellegű településrészként kívánta újjáépíteni. Ehhez a városrész teljes rendezése mellett típusterveket bocsátottak a lakók rendelkezésére, sőt ezek megvásárlásakor az építési engedélyezési formanyomtatványt is kézhez kapták a családok. A tervek egyszerűek, jól használhatók, ütemekre bonthatók voltak, fontos szempont volt, hogy nagyrészét sajátkezüleg, illetve kalákában lehetett kivitelezni és lehetőség nyílt egyéni megoldásokra – bizonyos keretek között. Így jött létre a csodálatos „napsugaras házakból” álló városnegyed, amit manapság épp a fokozódó urbanizáció és a helyi védelem hiánya veszélyeztet egyre inkább.
Zalaegerszeg, ONCSA-telep 1943-ból. Kép forrása.
A típusházak tervezőit a XIX. század végétől egyre inkább szociális szempontok vezették. A nagyvárosba került családok számára kívántak olyan lakásokat biztosítani, amikhez kert is csatlakozott, ahol a saját élelmiszert részben megtermelhették, így is biztosítva a vidéki gyökerek és életmód legalább részleges fenntartását. Ezen elv leghíresebb megvalósulása a kispesti Wekerle-telep, de a század első felében szinte minden évben születtek kisebb-nagyobb telepek, többnyire a városok szélén. Több ilyet létesített az 1940-ben megalapított ONCSA (Nép – és Családvédelmi Alap), ahol az ihletet többször az adott város környéki népi építészet adta – így láthatunk a Zalaegerszegi ONCSA-telepen „göcselyi házakat”.
Klasszikus Kádár-kocka. Kép forrása.
A Kádár-kockáról akár önálló cikket is lehetne írni, hiszen, ha szeretjük, ha nem, ez az épülettípus határozza meg a magyar vidék építészeti képét. Különböző becslések szerint (ez nyilván attól függ, milyen épületeket sorolunk ebbe a kategóriába) 800 ezer illetve 1,4 millió (!) Kádár-kocka áll ma is az országban. Kétségkívül ez a magyar építészetben legelterjedtebb típusterv.
A beregi Tákos frissen újjáépített házai 2002-ben. Kép forrása.
Ha háborús pusztítás nem is, természeti-műszaki csapások több magyar települést is súlyosan érintettek az elmúlt évtizedben. A 2001-es beregi árvíz kilenc településen végzett pusztítást, Tákoson a falu 160 házából 120-at kellett újjáépíteni. Hasonló eset történt 2010-ben, mikor Kolontár község és Devecser város jelentős részét kellett – új helyen – felépíteni. Ezek a pusztítások egyben lehetőséget nyitottak az újfajta vidéki lakóháztípus, sőt az újfajta magyar falu, kisváros kikisérletezésére is.
A most bemutatott mintaterv-gyűjtemény egyik javaslata egy Kádár-kocka korszerűsítésére. Kép forrása.
A beépített területek növekedése sok káros hatást okoz, ugyanakkor a nagyon fontos a létrejövő új beépítések, meglévő falusias területen építendő új lakóházak megfelelő építészeti minősége (ennek ellenpéldáit a gombamód szaporodó, magyar tájtól és hagyománytól „mediterrán” épületek jelentik). Ezen kívül fontos kezdeni valamit a mintegy egymillió „Kádár-kockával”, főként ha ezek korszerűsítve megfelelő otthont jelenthetnek további zöldmezős parcellázások nélkül. Ebben hasznos segítséget nyújthat a mintaterv-gyűjtemény, hiszen az országra mindig is jellemző volt a tipizált építkezés, ami úgy eredményezett egységes településképet, hogy közben keretek között teret engedett az egyéni ízlésnek is.
Szende András
tájépítész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
