1410. július 15-én két hatalmas sereg találkozott a mai Észak-Lengyelországhoz tartozó grünwaldi síkon: az egy évszázad leforgása alatt a Baltikum meghatározó tényezőjévé váló (korábban a Szentföldről kiszorult) Német Lovagrend és a Lengyel-Litván Unió hadai. A középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete eldöntötte a térség sorsát.
A Palesztinában alapított Német vagy Teuton Lovagrend hosszú utat járt be, amíg eljutott a Baltikumra. Az eredetileg betegápolásra szakosodott egyházi-katonai rend a keresztes háborúk kudarcainak következtében a 13. század elején kiszorult a Közel-Keletről. 1211-1225 között a Magyar Királyság területén Dél-Erdélyben kaptak letelepedési engedélyt II. András királytól.
A lovagok azonban túlontúl önállónak bizonyultak, így a magyar király egyre bizalmatlanabb lett velük szemben. 1224-ben aztán robbant a bomba: a rend hűbéresküt fogadott a Szentszéknek, így akart teljesen függetlenné válni a magyar koronától. II. András rögvest akcióba lépett és kiverte a teutonokat az országából, akik egy ideig Moldvában húzták meg magukat.
A rend nagymestere, Salzai Hermann nem esett kétségbe, a lovagok több évtizedes fegyveres tapasztalataira ugyanis máshol is igényt tartottak. Konrád lengyel fejedelem nemsokára felvette a kapcsolatot a nagymesterrel és megegyeztek abban, hogy a Német Lovagrend a Baltikumban élő pogány poroszok féken tartása fejében megkapja Kulm területét. Salza azonban nem elégedett meg ennyivel, friss baltikumi hódításait is meg akarta tartani és biztosítani akarta állama önállóságát.
A zseniális diplomata először közvetített a nem éppen felhőtlen viszonyban lévő Róma és a Német Birodalom között. Salza sikeres mediátori szerepét II. Frigyes német-római császár egy kiváltságlevéllel jutalmazta. Az 1226-os rimini bullában Frigyes garantálta a Német Lovagrend jogát a meghódítandó porosz területekre és egyenrangúnak ismerte el a Német Lovagrendet a többi német fejedelemséggel és hercegséggel.
Salzai Hermann, a Német Lovagrend nagymestere
Konrád, akinek elege volt az állandó porosz betörésekből, 1228-ban rábólintott a bullára, 1234-ben pedig a pápa kinyilatkoztatta, hogy a Teuton Lovagrend egyedül Rómának tartozik engedelmességgel, így jogilag elhárult a minden akadály az államalapítás és a területszerzés elől. A diplomácia előkészítés után a fegyvereken volt a sor, Német Lovagrendnek a 13. század végére csaknem az egész Baltikumot sikerült ellenőrzése alá vonnia.
Miután a poroszokat kiütötték a nyeregből, a pogány litvánok ellen fordultak. Mivel a rend által birtokolt területeken a lakosság több mint fele lengyel, litván, porosz és más szláv eredetű népcsoportokhoz tartozott, a teutonok haderejének gerincét a Német-római Császárságból érkező keresztesek alkották.
A térségben egyre nagyobb befolyást szerző Német Lovagrend a Baltikumban termelt búzából, amelyet a Hanza-szövetség kereskedői révén Skandináviában és Nyugat-Európában értékesített, hatalmas bevételre tett szert. A megerősödött állam a 14. század végére teljesen elzárta a Lengyel Királyságot és a Litván Fejedelemséget a baltikumi tengeri kijárattól, így a kereskedelmi bevételektől is.
A rend expanzív politikája pedig tovább fokozta a feszültségeket a térségben. A helyzet német részről akkor vált kritikussá, amikor a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség Jagelló Litván nagyfejedelem, azaz II. Ulászló lengyel király jogara alatt 1386-ban egyesült. Az összecsapás a Baltikumért elkerülhetetlennek tűnt.
Az 1409-től 1411-ig tartó lengyel-litván-lovagrendi háború legjelentősebb ütközetére a ma Észak-Lengyelország területén fekvő grünwaldi síkon került sor 1410. július 15-én. A szemben álló seregek létszámára csak megközelítő számadatok vannak, mivel a korabeli források erősen túlozva milliós haderők összecsapásáról beszélnek.
Ulrich von Jungingen, a Német Lovagrend nagymestere a grünwaldi csatában
A kutatások szerint a lengyel-litván sereg létszáma 30-50 ezer fő között, míg a Német Lovagrend által mozgósított sereg létszáma 20-30 ezer fő között mozoghatott. A lengyel-litván seregben nagyszámú cseh zsoldos, orosz, belarusz, tatár és vlach katona is szolgált. A küzdelemben kezdetben a lovagok voltak fölényben, mivel sikerült a csatát elindító litván lovasságot megfutamítaniuk.
A német lovagok ezután teljes erővel II. Ulászló vezette lengyel hadat támadták a centrumban. A litván lovasság azonban újra összeállt és támadást indított. A rend nagymestere, Ulrich von Jungingen a csata ezen szakaszában életét vesztette. A német lovagok még órákig kitartottak, de a litván visszarendeződés miatt már nem tudták megbontani a lengyel-litván erők rendjét. A kutatások szerint a Német Lovagrend hadereje súlyos veszteségeket szenvedett, mintegy 8 ezer lovag elesett és körülbelül 14 ezren fogságba estek.
II. Ulászló lengyel király és litván nagyfejedelem
A vesztes csata nem söpörte el a lovagok államát, de megroppantotta annak haderejét és gazdaságát. A háborút lezáró jóvátétel és a fogságba esett lovagokért fizetett magas váltságdíjak miatt megrendült az állam gazdasága, amelyen nem segített az sem, hogy a 15. századtól, mivel a környező országok már mind áttértek a keresztény hitre, a német területekről már nem érkeztek keresztesek, azaz a lovagrendnek, ha meg akarta óvni területét költséges zsoldossereget kellett fenntartania. Emiatt pedig emelni kellett az adókat, amelyek lázadásokat szítottak a rend területén elhelyezkedő kereskedővárosokban. A lovagok az 1430-as években két háborút is elvesztettek a lengyelekkel szemben, majd a tizenhárom éves háború folyamán (1454-66) a Teuton Lovagrend végleg megtört és a Lengyel Királyság uralma alá került.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
