A könyv világnapjára Juhász Katalin2023. 04. 23., v – 08:18
A UNESCO 1995-ben a könyv napjává nyilvánította április 23-át. A dátum megválasztását többek között az indokolja, hogy ezen a napon hunyt el a világirodalom két halhatatlan alakja, William Shakespeare és Miguel de Cervantes.
A könyv forradalmasította a kultúrát, tág teret nyitott az emberi szellem, a tudomány és művészetek fejlődésének. Rögzíthetővé és széles körben terjeszthetővé tette a korábban szájhagyomány útján terjedő szépirodalmat. Így válhatott az írott szó a történelem békés, szerencsés korszakaiban az egészséges lelki-érzelmi élet nélkülözhetetlen kellékévé .
Napjaink rohanó, elektronizált, túltechnizált világa viszont kedvezőtlen, egyre mostohább körülményeket teremtett ennek a küldetésnek. Látványosan csökken az irodalom társadalmi súlya. Silányul a könyvkultúra, az emberi szellem és műveltség humán szférája. A könyvkiadás sokszor inkább a tudományos ismeretek terjesztésére, a triviális és biológiai életszféra szükségleteinek népszerűsítésére, önfejlesztésre, testápolásra, sportra, az önmegváltás csodaszereit és fortélyait ismertető könyvekre koncentrál. A szépirodalom minimális példányszámban jelenik meg.
Leginkább a vers, a líra hiányzik életünkből. A lapok csak elvétve közölnek verset. A szép szó, a vers nélkül elszürkül az ember lelke, érzelmi világa, képzeletének tartománya. A költők a szellem, a világi transzcendencia képviselői, a költészet mással nem pótolható tudósítás a lét leírhatatlan tartományaiból, a lélek legmélyebb titkairól, feloldatlan vagy feloldhatatlan rejtélyeiről. Arról, amiről a filozófus legfeljebb csak sejtéseket produkál, a tudós rébuszokban beszél, az egyszerű földi halandó többnyire elkoptatott közhelyek mankóira támaszkodik.
Az irodalom korfüggő, eszközei, céljai idővel változnak, többnyire gyorsabban, mint az olvasók ízlése. Nem változik azonban az a tény, hogy a könyvek gyönyörködtető, szórakoztató, pihentető, ugyanakkor oktató-nevelő és személyiségformáló erővel bírnak. Semmihez nem hasonlítható módon fejlesztik az ember önismeretét, nemesítik jellemét. A világirodalom bőséges tárháza az örökérvényű jellemeknek, a sorsformáló élethelyzeteknek. Az írók szeme érzékenyebb és mélyebbre lát az emberlét, az emberi személyiség rejtelmeibe, mint a lélektan kutatói. A regényekben, drámákban ábrázolt élethelyzetek, jellemek alakítják az olvasó énjét, személyiségét, példát mutatnak számára, segítik problémái megoldásában. Minden regény, novella egy külön világ, szentély, ahol az ember menedéket találhat és új élményekkel, érzelmekkel gazdagíthatja személyiségét. A kalandregények kockázatmentes izgalmakkal telítik olvasójukat, a családregények az emberi élet folytonosságának tudatát erősítik, az összetartozás, az egymás iránti szolidaritás és felelősség fontosságát sugallják. Az irodalmi műalkotások mindenképpen a világépítés és teremtés legfontosabb eszközei közé tartoznak. Még a televízió folytatásos szappanoperái is a maguk talmi értékei mellett valós emberi kapcsolatokat, sorshelyzeteket, szerelmet, gyűlöletet, elválást stb. ábrázolnak, és ezzel szellemi táplálékul, helyenként példával és tanulsággal szolgálhatnak a kevésbé igényes nézők millióinak.
Korunk beláthatatlan következményekkel járó drámai, sőt tragikus jelensége, hogy a Gutenberg-galaxis kozmikus sebességgel távolodik tőlünk, az egykor ragyogó fényei egyre halványulnak. Az irodalom folyamatosan és egyelőre megállíthatatlanul veszít presztízséből, társadalmi súlyából, a közgondolkodást formáló erejéből. A politikusok fokozatosan átvették a közgondolkodás irányítását, befolyásolását. Az írók, filozófusok, művészek gyéren szóló hangja elenyészik a politikai csatározás hanzavarában. Nincsenek napjainkban olyan karizmatikus írói személyiségek, mint Illyés Gyula, Németh László vagy a mi Fábry Zoltánunk volt, akiknek szavára egykor szinte az egész ország odafigyelt.
A mindenkori regnáló hatalmak általában elvárják az íróktól, hogy szócsövei legyenek a hivatalos eszméknek, tanoknak. Márpedig az irodalom nem lehet eszmék-tanok szolgálója vagy illusztrálója. Az igaz eszméké, tanoké sem. Ugyanakkor nincs olyan nívós irodalmi műalkotás, amely ne sugallna valamilyen világlátást, és valós értékek fényében, értékek által vezérelve ne tükrözné az aktuális valóságot. Minden jelentős mű az élet értékelését, bírálatát fejezi ki, az alkotó szuverén véleményét, ami elemi erővel világfelfogást sugároz ki magából és ezzel váltja ki az olvasó véleményét, csodálatát, esetleg ellenszenvét stb.
Az irodalmi műalkotások másfajta erővel hatnak ránk, mint a való világ jelenségei, eseményei. Az igényes irodalomi mű nemcsak közvetíti, nem csupán művészi nyelvre fordítja a különböző eszméket-tanokat, hanem alakítja is gondolkodásunkat, szenvedélyeinket, formálja látásmódunkat, új világot „kényszerít” ránk. Az író, költő nem köteles az olvasó tudtára adni az általa ábrázolt emberi-társadalmi problémák megoldását. Ha megkísérli, művének művészi értéke sínyli meg. Annál jobb a műnek, minél inkább rejtve, kódolva maradnak a szerző nézetei. Az igényes irodalmi műalkotásban olyan világ jön létre, amely megjelenési formájában elvileg és minőségileg különbözik a létező valóságtól, de egyúttal rejtetten és nyilvánvalóan tartalmazza annak lényegét. Az író csak akkor érheti el célját, ha sikerült a valóság leglényegesebb összefüggéseit átemelnie művébe, s történelmileg érvényes, tartós értékek alapján.
Ezek az irodalom s a könyv létét és társadalmi súlyát meghatározó alapelvek. Szem előtt tartásuk élet-halál kérdés az irodalom számára. Napjaink írásbeliségének, ha teljesíteni akarja küldetését, vissza kell hódítania az elvesztett bástyáit. Csak azáltal váltható valóra az UNESCO-i indoklás és ajánlás: „A könyv napjának az a célja, hogy felfedezzük az olvasás szépségét, és ösztönözzük egymást a könyvek forgatására.”
Szeberényi Zoltán
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
