A königgrätzi vereség

A königgrätzi vereség

1866-ban a Német Szövetség vezetéséért tört ki háború Ausztria és Poroszország között. Százötvenöt esztendővel ezelőtt, 1866. július 3-án a csehországi Königgrätz mellett került sor a két hadsereg közötti döntő összecsapásra, amelynek végkimenetele nagyban kihatott a Habsburg Birodalom és Magyarország jövőjére.  

A feltörekvő és egyre erősebb Poroszország 1864-ben még Ausztria szövetségeseként vett részt a dán háborúban, de két évvel később már a saját vezetése alatt képzelte el a német területek egységesítését, méghozzá Ausztria kizárásával. Mivel viszonyuk egyre romlott, 1866 tavaszán már érezhető volt, hogy a térségben háborúra kerül sor. A porosz vezetés ügyesen taktikázott, szövetséget kötött az olaszokkal, akik a „risorgimento” zászlaja alatt akarták Észak-Itáliából kiszorítani a császári-királyi hadsereget. Emellett elérte III. Napóleon semlegességét, és előhúzhatta a korábban már mások által többször is kijátszott „magyar kártyát”, vagyis Kossuthtal és a magyar emigrációval fenyegethette az osztrákokat, akik joggal hihették, hogy a hátukban új felkelést akarnak kirobbantani.

Benedek 1848/1849-ben az észak-itáliai hadszíntéren küzdött, 1849 nyarától a honvédsereg ellen harcolt, aztán az 1859. évi észak-itáliai háborúban hadtestparancsnokként állt helyt. E kinevezésének nem örült – ugyanis tisztában volt képességeivel, jó hadtestparancsnoknak és nem hadvezérnek tartotta magát –, azt csak vonakodva és I. Ferenc József parancsának engedelmeskedve vállalta el. Benedek táborszernagy úgy vélekedett, hogy Csehország vagy Szilézia felől indít támadást, amelyhez csatlakoznak a szászok és együttes erővel vív döntő összecsapást a poroszokkal. Ám Olmütz környékén csak lassan gyülekeztek a császári alakulatok, nehézkes mozgósításuk még június 10-én is tartott.

A porosz sereget és az észak-német szövetség haderejét I. Vilmos porosz király vezette, s hasonló létszámú hadsereg felett rendelkezett, mint Benedek. A porosz nagyvezérkar főnöke a zseniális stratéga, Helmuth von Moltke gyalogsági tábornok volt, aki szintén Csehországban akart gyors győzelmet aratni.

A poroszok és szövetségeseik 300 km széles arcvonalszakaszon álltak, és leginkább a Sziléziában felvonult porosz 2. hadsereg kerülhetett veszélybe. Moltke többször kérte a támadás megindítását, amelyet aztán Bismarck révén ért el. A poroszok elfoglalták Holsteint, Hannovert, majd Szászországot.

A császári főhadiszálláson teljes fejetlenség uralkodott. Tudomásuk volt a porosz előnyomulásról, de csak június 16-án adták ki a porosz 1. és az Elba hadsereg elleni támadási parancsot.

Az osztrák császár elébe sietett az eseményeknek, június 14-én hadat üzent a poroszoknak, amelyet hat nappal később az olasz hadüzenet követett. Ezzel kitört a porosz–osztrák és az olasz–osztrák háború.

Június 22-én a poroszok átlépték a cseh határt és megindult a császári erők elleni koncentrikus támadás. Velük szemben Benedek táborszernagy főerejével Königgrätz felé igyekezett, miközben a szász hadtest és néhány saját hadtestének előreküldésével akarta a porosz támadást lelassítani.

A császáriak június 27-én Trautenaunál győzedelmeskedtek, miközben Podol, Hühnerwasser, Skalitz és Nachod mellett rendre vereséget szenvedtek. Az Északi Hadsereg véres vesztesége ijesztő mértékben emelkedett, példának okáért csak Ludwig Gablenz altábornagy trautenaui győzelme 4500 emberükbe került, miközben a poroszok ott 1300 embert veszítettek. Benedeket az elszenvedett veszteségek arra kényszerítették, hogy a königgrätzi erőd körzetébe vonja vissza előretolt erőit. Döntésében az is közrejátszott, hogy világossá vált számára, a porosz csoportosításokat már nem tudja egyenként megverni. Kétségbeesetten sürgönyözött Bécsbe: „Kérem Felségedet, sürgősen kössön békét minden áron, a hadsereg katasztrófája elkerülhetetlen.” I. Ferenc József azonban elutasító választ küldött: „Békekötés lehetetlen. Megparancsolom, ha elkerülhetetlen, kezdjen legnagyobb rendben visszavonulást. Volt csata egyáltalán?”

Hírdetés

Az uralkodói parancs értelmében Benedek megpróbált felkészülni egy védekező összecsapásra, amelyhez Königgrätz vidékén 220 ezer katona és 400 löveg állt rendelkezésére. Védelme alapját a várostól nyugatra, a Bistritz és az Elba között húzódó dombsor képezte, védővonala nyugatra, Chlumnál pedig északra nézett. A mintegy 12 km szélességű állás a hradeki magaslatoktól az Elbáig nyúlt, előtte több erdősáv húzódott, amelyek stratégiai szerephez jutottak. Számolva a vereséggel, Benedek a visszavonulás elősegítésére az Elbán négy hidat veretett.

Moltke úgy kalkulált, hogy az Elba mögé húzódva, Königgrätz és Josephstadt között, e két erődített helyre támaszkodva akarnak a császáriak döntő csatát vívni, így a térség átkarolásához két irányból kezdte meg. Kiderült, hogy az Elba és a Bistritz között is vannak császári erők.

Július 3-án a porosz 1. és az Elba hadsereg nyugatról, a porosz 2. hadsereg északról kezdte meg támadását, amellyel az ott sejtett császáriakat akarták harapófogóba szorítani és megverni. Aznap szakadt az eső, ám ennek dacára reggel 8 órakor heves tüzérségi előkészítés vezette be a porosz támadást. Időközben a császáriak is elfoglalták állásaikat, így Sadowa környékén és a Hola-erdőben súlyos harcok bontakoztak ki. A Swiep-erdőben szintén hullámzott a harc, többször cserélt gazdát, s a porosz jobbszárny megindult a Hradeki- és a Primi-erdő birtokbavételére. Délelőtt a nyugati arcvonal mentén váltakozó sikerű, igen súlyos harcok zajlottak. A poroszok kiszorították a császáriakat a Hola-erdőből, de támadásuk elakadt. A szászok megtartották a Primi-erdőt, a Swiep-erdőben állóharc alakult ki, ezért úgy tűnt, hogy déltájra a küzdő felek kifulladtak. Ekkor bukkant fel a horenowesi magaslatokon a Frigyes Vilmos porosz trónörökös vezette porosz 2. hadsereg a császáriak jobbszárnya előtt. Benedek erre kiüríttette a Swiep-erdőt, csapatokat vont ki centrumából, hogy megpróbálja hátrébb összpontosítani erejét. Délután három órakor a porosz gárdacsapatok elfoglalták Maslowedet, ezután megindult a poroszok általános támadása, amelyet a császáriak már nem tudtak visszaverni.

A mintegy 13 órát tartó csatában az Északi Hadsereg 45 ezer katonát, köztük 32 ezer hősi halottat és sebesültet – az I. hadtest példának okáért alig 20 perc leforgása alatt tízezer katonát – vesztett, miközben a poroszok véres vesztesége kilencezer fő volt. Nem véletlenül jegyezte meg a későbbi német vezérkari főnök, Alfred von Schlieffen tábornok, hogy Königgrätznél „a céltábla harcolt itt a lövésszel szemben”.

A látványos porosz győzelmet több tényező segítette elő. A patinás császári-királyi hadseregben úgy tűnt, megállt az idő, miközben poroszoknál felgyorsult. Hadigépezetük olajozottan működött, csapatainak egyenruházata, fegyverzete, kiképzése, mozgósítása, felvonulása, ellátása és vezetése jóval fejlettebb és szervezettebb volt, mint a császáriaké. Kiválóan használták fel mozgósításukhoz és felvonulásukhoz a vasutat, és egyáltalán nem idegenkedtek a haditechnikai újításoktól sem. Ezért győzhette le a gyútűs Dreyse puska a császári szuronyrohamokat és az avitt, elöltöltő lőfegyvereket. Kiválóan teljesített katonai felső vezetésük is. Moltke dolgozta ki a hadjárat teljes menetét, s ezen felkészült hadvezér volt az, aki új irányt szabott a hadművészetnek, elérkezett a térképeken és íróasztalok mellett megtervezett és iparszerűen irányított háborúk korszaka.

Königgrätznél a régi hadvezéri iskolát képviselő Benedek Lajos táborszernagy Északi Hadseregében nem kevés magyarországi kiegészítésű csapattest harcolt derekasan, összesen 22 gyalogezred, 3 vadászzászlóalj, 10 huszárezred és 3 tüzérezred. Közülük is kiemelkedett a „holtak ütege”, amely a dunántúli legénységből álló VII. lovasüteg volt, és August von Groeben százados vezetésével Chlumnál fedezte a visszavonulást. Két tüzér kivételével az üteg teljes állománya odaveszett, önfeláldozásuk révén vált lehetővé bajtársaik megmenekülése.

Miközben Ausztria északon vereséget szenvedett, délen, az itáliai hadműveletekben Albrecht főherceg 90 ezer fős császári-királyi Déli Hadserege diadalmaskodott, ami ugyan növelte a császári ármádia katonai nimbuszát, de a nagyhatalmi álmokat szertefoszlatta.

A Habsburg Birodalom vereséget szenvedett, északon kiszorult az alakulóban lévő, egységes Német Birodalomból és győzedelmes déli hadjárata ellenére délen elveszítette utolsó észak-itáliai területeit is. Ferenc Józsefet sorozatos katonai kudarcai (1859, 1866) döbbentették rá arra, ha birodalma régi tekintélyét akarja visszaszerezni, akkor ki kell egyeznie a magyarokkal. Így fogadta el Deák Ferenc kiegyezési ajánlatát és az 1849 utáni neoabszolutizmus akkor ért véget, amikor az uralkodó 1867. február 17-én Kossuth egykori huszárezredesét, a „szép akasztottat”, gróf Andrássy Gyulát nevezte ki miniszterelnökké és ezzel Magyarország történetének egyik legszebb fejezete kezdődött el.

A szerző hadtörténész. 

(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »