Lenin mérgező szavai világszerte pusztító hatással voltak a társadalmakra.
Sajnos napjainkban is dívik az a gondolat – elsősorban a „Fizessenek a gazdagok!” rákosista jelszavát felelevenítő magyar baloldalon –, hogy a kommunizmus eszmeisége „nem volt bűn”, s hogy az csak egy „rosszul megvalósított” kísérlet volt.
Ezért érdemes megismernünk Karl Marx, a kommunizmus prófétájának gondolatait, és feltárni, milyen bűnök mögött is állt sötét szellemi háttérként a kommunizmus eszmeisége és annak kiáltványa. Az Európát bejáró kísértet rémtetteinek kelet-európai felvonásairól talán sokan hallottak már idehaza, de a világszerte pusztító kommunizmusnak más fejezeteivel is érdemes megismertetnünk magunkat 2017-ben, az oroszországi forradalom századik évfordulóján.
Hogy az idézett vélekedés menyire téves, ahhoz elég elolvasnunk magát a kiáltványt: az forradalmat követel, fel akarja számolni a magántulajdont, és lefekteti, hogy a kizsákmányoltak tettei a kizsákmányolókkal szemben csakis igazságosak lehetnek.
Ez az a logika, amely szerint a határőrt megtámadó illegális bevándorló csakis hős, áldozata pedig csakis gonosztevő lehet. Talán nem meglepő látni, hogy kiket inspirált ez a moralitás minden elfogadott tételét felrúgó gondolatmenet: nemcsak az 1917-es orosz forradalomért felelő Lenint, de náci vagy nácibarát politikusokat is.
Hitler maga is beismerte, hogy sokat tanult Marxtól, s nemrég Ungváry Krisztián idézte fel egy munkájában, hogy Szálasi Ferenc is betéve ismerte Marx tételeit. Ez nem lehet meglepő, tekintve, hogy Marx egy, a kiáltvánnyal egyidős írásában arról beszélt, hogy „egyetlen út van, hogy lecsökkentsük és megkönnyítsük a régi világ vonaglásait és az új világ véres születési kínjait – a forradalmi terror”.
A baloldali ifjúság által ma is annyira tisztelt Che Guevara hasonlóan nagy tisztelője volt a marxizmusnak, ám szavaiból mégsem az ártatlanság tűnik ki. „Tisztázzuk, hogy a felszabadítás útján akkor is végigmegyünk, ha több millió áldozatot követel az atom” – idézi Che szavait Jorge Castaneda életrajza.
Mindez illett Che filozófiájába, amelyet nem sokkal a halála előtt így fogalmazott meg: „A gyűlölet az ellenállás szerves része.” Che egyébként a nemzeti radikális fiatalok számára is példa lehetne, hiszen 1959-ben támogatásáról biztosította a szintúgy marxista alapon gondolkodó Palesztin Felszabadítási Szervezetet.
A bolsevizmus azért is követelhetett ennyi áldozatot, mert világszerte megkíséreltek vörös forradalmakat kicsikarni, s a hidegháború éveiben a kommunista ősbűn további rút nyomaira bukkanhatunk. Didymus Mutasa zimbabwei diktátor arról beszélt, hogy „jobban meglennék csak hatmillió lakossal, a mi embereinkkel, akik támogatják a forradalmunkat.
Nem kell ez a sok extra ember”. Hogy ez mit is jelent, arra a Vörös Khmer szlogenje nyit fényt: „Az új világunkban csak egymillió ember kell a forradalomhoz. A többi nem kell: inkább megölünk tíz barátot, mint hogy életben hagyjunk egy ellenséget.”
Hasonlóan szólt a perui Fényes Ösvény (Sendero Luminoso) kommunista mozgalom jelszava: „A forradalom diadala halálok millióiba kerül majd.” És valami egészen hasonlót idéz A kommunizmus fekete könyve is egy afgán kommunistától: „Csak egymillió afgánt hagyunk majd életben – ennyi éppen elég a szocializmus építéséhez is.”
Történészi berkekben régóta dúló vita, hogy valóban a sérült elmékből születnek-e a diktátorok, vagy tényleg hétköznapi emberek voltak. Simon Sebag Montefiore angol író Sztálin-életrajzában meglehetősen egyértelműen fejti ki, hogy Sztálin bizonyosan rendelkezett nagy képességekkel, de súlyos lelki és alkatbeli problémákkal is.
Ugyanezt a benyomást kelti Robert Mugabe zimbabwei szocialista diktátor is, aki így beszélt: „Az az abszolút hatalom, amikor egy ember éhezik, és csak neked van hatalmad enni adni neki.” Nem is csoda persze, hogy ezek az alkatok vonzódtak az effajta diktatórikus eszmékhez. Asrat Destu etiópiai kommunista vezető deklarálta, hogy „Mi csak azt csináljuk, amit Lenin is csinált. Nem lehet szocializmust építeni vörös terror nélkül.”
Ugyanígy fogalmazott Nur Muhammad Taraki afgán kommunista diktátor: „Lenin tanította meg nekünk, hogy kegyetlennek kell lenni a forradalom ellenfeleivel szemben, s hogy emberek millióit kell kiirtani ahhoz, hogy biztosítsuk az októberi forradalom győzelmét.” Csakis egy, a moralitás törvényeit teljességgel megtagadó ember hiheti azt, hogy a Lenin nevére való hivatkozás jogosulttá teszi a tömegmészárlást.
A szimpátia és az inspiráció pedig nem csak Lenin irányába élt. Számos egykori kommunista értelmiségi villog azzal, hogy ők a maoista irányt követték, tehát „ellenzékben” voltak. Ezt érdemes szembeállítani Mao Ce-tung szavaival, aki így beszélt a második világháborúról: „Tekintsetek a világháborúra, Hitler kegyetlenségére. Minél több a kegyetlenség, annál lelkesebbek az emberek a forradalomért.” Ez a célközösség a nyugati világ alapvető polgári értékeinek megdöntéséért korábban is jellemezte a két szélsőséget, a nemzetiszocializmust és a kommunizmust. Egy német kommunista például így beszélt nemzetiszocialista diákok előtt 1923-ban: „Uraim, akik a zsidó tőke ellen uszítanak, azok maguk is osztályharcosok, még ha nem is tudnak róla.
Önök a zsidó tőke ellen vannak, és küzdeni akarnak a zsidó bankok ellen. Nagyon jó! Dobják ki a zsidó kapitalistákat az ablakon, akasszák fel őket a lámpavasakra, tapossák el őket!” Ezen sorok nem igazán emlékeztetnek a „fasizmus ellen küzdő” rózsás kommunista önkép tételeire.
Itt érdemes teret szentelni a kommunisták demokráciaképének, hiszen ez a totalitárius rendszer – ellentétben a nemzetiszocialista vagy a fasiszta hatalommal – retorikai szinten rendre élt a demokratikus jelzőkkel, illetve hivatkozási alapként kezelte a demokráciát. A kommunista felfogásban a liberális demokrácia egyet jelentett a polgári demokráciával, s így az elítélendő volt. A saját felfogásukban ugyanis a népi demokrácia nem volt más, mint a proletárdiktatúra.
Ezt a tételt Lenin még 1919-ben így fogalmazta meg: „A burzsoázia álszent módon festi le az általános, burzsoá demokráciát valódi demokráciaként, miközben az csupán a burzsoázia diktatúrája, azaz a kizsákmányolók zsarnokoskodása a munkásosztály felett (…) Szerintünk [a demokrácia] nem más, mint a burzsoázia diktatúrájának eszközei. [Nincs más út], mint a burzsoázia diktatúráját lecserélni a proletariátus diktatúrájával (…) Ez lesz a szegények demokráciája, amely majd elérhetővé teszi a demokrácia áldásait a szegény rétegek számára.”
Az üzenet egyértelmű: a demokrácia nem érték a kommunisták számára, ők is csak diktatúrát akarnak.
A meghatározó kommunista ideológus álláspontját ismételték később a hazai kommunisták is. A korábbi, 1919-es nyilatkozatokat érdemes összevetni a Rákosi által 1950-ben hangoztatott „erős, demokratikus rendőrséget” és „demokratikus államapparátust” ígérő programmal. Kun Béla 1958-ban újra kiadott korai cikkében bevallotta, hogy „mi a diktatúrát nemcsak hirdetjük, hanem valóban gyakoroljuk is”.
Szamuely Tibor szintúgy ekkor újra publikált írásában pedig a következő vallomást tette: „Mi, kommunisták mindig vallottuk, hogy a demokrácia hazug, üres jelszava csak a tőke uralmának változatlan formáját takarja.”
A Rákosi-korszakban heroikus mártírrá tett Szamuely végezni akart a demokratizmus híveivel. „Pokolba a demokráciával!” – kiáltott fel. Privát körökben természetesen a Rákosi-rendszer hívei sem beszéltek demokráciáról és népuralomról. Farkas Mihály MKP-főtitkár tisztázta, hogy „itt csak az fog történni, az a helyes a magyar nép számára, amit a kommunista párt akar”. „Minden út a kommunizmus felé vezet” – tette hozzá.
Nem is véletlen, hogy Jens Meierhenrich történész 2013-as könyve már egy téma részeiként kezeli az osztályalapú és a faji alapú népirtásokat. Ugyanígy ítélt R. J. Rummel történész is Democide című korszakalkotó könyvében. S az idézetek magukért beszélnek. A szocializmus nagyjait, az „elnyomás elleni lázadókként” tisztelt kommunistákat tetteik és szavaik is egy kategóriába sorolják a többi véres népirtás elkövetőivel. A Kommunista kiáltvány megírása pedig nemhogy bűn, de egyenesen ősbűn volt.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
