A hidegháború első éveiben Magyarországon komolyan számoltak a titóista Jugoszlávia és nyugati szövetségesei támadásával, így szovjet nyomásra bunkerrendszer építésébe fogtak a déli határszakaszon. A védmű egyes elemei máig fennmaradtak.
A lövészárkok sosem egyenesek, hogy ha az ellenség egy szakaszt elfoglal, ne tudja végiglőni az egészet – mutat egy fűvel benőtt árokra Bánhidy Zoltán valahol Ásotthalom és Kelebia között, a magyar–szerb határtól alig három kilométerre. Az amatőr bunkerkutató egy túra keretében az egykori magyar védvonal még fennmaradt építményei közül mutat meg néhányat – megidézve a második világháború utáni évek hangulatát.
Rákosi-vonalnak vagy magyar Maginot-vonalnak is nevezték – persze nem hivatalosan – a Déli Védelmi Rendszert, amely 630 kilométer hosszúságban húzódott a magyar–jugoszláv határ mentén Algyőtől egészen Lentiig. A védvonalat a Hadtörténeti Múzeum szakértői is kutatták a kétezres évek elején, de több, a (had)történelem iránt érdeklődő lelkes hobbista is jól ismeri a bunkerrendszer egy-egy – még épen maradt – szakaszát. Közéjük tartozik Bánhidy Zoltán is, aki a rendszerváltás idején határőr kiképző tiszthelyettes volt a határmenti Tompán.
A bunker egykori falai még kivehetőek, a teteje azonban már nincs meg, és az ajtó is hiányzik. A környéken élők elég élelmesek voltak ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben a bunkerek mozdítható elemeit hasznosítsák, legyen szó ház vagy disznóól építéséről.
A Déli Védelmi Rendszert – amelynek ez az építmény is része volt – három sávba tervezték. 1952-ben kezdték megvalósítani, de teljes egészében soha nem készült el, 1955-ben, Rákosi Mátyás menesztésével leállt az építkezés. A kutatások szerint az összesen 40 százalékban megvalósult bunkerrendszer mellett egy szögesdrótkerítés és körülbelül 2 millió telepített akna is védte a déli határszakaszt akkoriban.
Ezenkívül a határ mentén 15 kilométeres mélységben úgynevezett határövezetet hoztak létre, ahol csak külön engedéllyel lehetett tartózkodni.
Ez csaknem 300 ezer embert érintett, akik közül a leginkább megbízhatatlannak ítélt 2500 személyt családjukkal együtt kitelepítették. Mindezekre az akkori hatalmi logika szerint azért volt szükség, mert az egykori jugoszláv vezető, Josip Broz Tito a Szovjetunióval szemben a nyugati hatalmakhoz közeledett. Így a kommunista blokk országai komolyan számoltak azzal, hogy az imperialisták „láncos kutyájukkal” karöltve délről indítanak majd támadást. Sztálin utasítására Magyarország meg is szakította kapcsolatait Jugoszláviával, és gőzerővel fejlesztette hadi kapacitásait.
„Volt olyan év, amikor Magyarország bevételeinek 25 százalékát katonai célokra, nagyrészt a bunkerek kialakítására fordította. Háborús konfliktus esetén a rendszert elvileg 300 ezer fővel lehetett volna feltölteni” – szokta megemlíteni túravezető az egyik bunkernél, amibe be is lehet menni. Az itt tárolt tüzérségi löveggel akár 10 kilométerre is el tudtak volna lőni.
Ilyesmire ugyan nem került sor, ám 1948 és 1953 között mindkét oldalon rendszeresek voltak a fegyveres villongások, emberrablások, illetve kémeket és diverzáns csoportokat is kölcsönösen „dobtak át” az ellenkező oldalra. A Magyarország és Jugoszlávia közötti enyhülés előtt végül Sztálin 1953-as halála nyitotta meg az utat.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
