A komáromi hajógyár és a szocialista ipar – munkásszemmel Vataščin Péter2024. 12. 09., h – 13:24 Komárom |
Aki kicsit is ismeri Komáromot, annak biztosan mond valamit a hajógyár neve, fogalma. Fennállásának 126 éve alatt egy-egy időszakban óriási hatással volt a városra és környékére. Mind közül a legfontosabb az 1950-től nagyjából az ezredfordulóig tartó periódus – hiszen a szó legszorosabb értelmében családok tízezreinek élete, megélhetése kapcsolódott az üzemhez ezekben az évtizedekben.
A Fórum Kisebbségkutató Intézeten belül, a Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával az elmúlt évben arra tettem kísérletet, hogy vázlatosan meghatározzam, hogyan is néz(het) ki a komáromi hajógyár története a 20. század második felében „alulnézetből”. Vagyis:
az egykori alkalmazottak, munkások szakmai életútjain keresztül hogyan jelenik meg az üzem? Mi állapítható meg munkás, munka és termék összefüggéseiről és viszonyáról? De miért is fontos erre rákérdezni?
A komáromi hajógyárnak, s egyáltalán, a szlovákiai magyar nyelvterület ipari üzemeinek van egy ma még feltáratlan aspektusa. Munka–munkás–termék kelet-európai összefüggéseit az elmúlt másfél évtizedben komoly kutatások tárgyává tette a társadalomtörténet. Monográfiák tucatjai születtek arról, hogy Bulgáriától Kelet-Németországig, Albániától a Szovjetunióig pontosan milyen oda-vissza hatással voltak egymásra a munkások és a szocialista üzemek. Fontos volna, ha a következő években az olyan gyárak története is bevonódna ebbe a kutatási irányzatba, mint amilyenek a párkányi papírgyár, a vágsellyei Duslo, a komáromi hajógyár és mások.
A (cseh)szlovákiai magyarság és a velük együtt élő helyi közösségek is épp annyira részei voltak a keleti blokk iparosítási történetének, mint minden más társadalom a térségben.
„A szocialista gyár nemcsak a munkavállalás és a termelés helyeként, hanem a politikai aktivitás, a napi rutinok és szabadidős tevékenységek fontos intézményeként is gyümölcsöző kiindulópont a szocialista modernizáció sokrétű aspektusainak, ellentmondásainak és megszűnésének feltárásához“
– fogalmaznak egy 2016-os, a jugoszláviai szocialista gyárakról szóló tanulmányukban Rory Archer és Goran Musić történészek.
Az idézetből is kitűnik, hogy az államszocialista éra üzemei rendkívül izgalmas kutatási témát kínálnak. Az akkori politikai rendszer ideológiájának baloldali, népjóléti, illetve egyenlőségelvű elemeiből következik, hogy ezek a gyárak sok esetben alapvetően különböztek attól, mint ami egy kapitalista rendszer üzemeit jellemezte bármikor a 20. század során. Gyakran a gyárak közvetlen utótörténetét is vizsgálni kell, hiszen a rendszerváltás sokkja több üzemet, és ezzel együtt a munkásokat is a padlóra küldte, míg más esetekben képesek voltak (akár rövidebb, akár hosszabb ideig) átmenteni a szocialista éra értékeit és létbiztonságát az új rendszerbe.
Fontos szempont – s ez meghatározza az említett társadalomtörténeti kutatási irányzatokat is –, hogy több tekintetben újra kell értékelni az államszocialista éra társadalom- és ipartörténetét. 1990 előtt erről látszólag sok munka született. Úgyszólvan se szeri, se száma az üzemtörténeteknek, ám ezekre jellemzően rányomta a bélyegét a korszak politikai/ideológiai hangulata. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne használható egy ekkoriban megjelent kiadvány, ám erőteljes forráskritika szükséges – emellett pedig elemezni kell a munkákban megjelenő ideológiai hangvétel jellegét.
Ami a magyar társadalomnéprajzot illeti, szlovákiai magyar nyelvterületen eddig kevéssé foglalkozott azzal a „nagy átalakulással”, ami jelentősen átalakította a társadalmak életét. Köztudott, hogy a 20. század közepéig Szlovákia erőteljesen agrárjellegű ország volt – a magyar kisebbség pedig különösen szorosan kötődött a mezőgazdasághoz. Ez gyökeresen megváltozott 1950-től kezdődően, óriási tömegeket szippantott fel a rohamléptekben kiépülő ipar. Nyilvánvaló, hogy mindez nagyon komoly váltást okozott a társadalomban, kezdve annak struktúrájától az értékrendszerek átalakulásáig. Például
teljességgel megváltozott egy csallóközi kisgazda család helyzete, ha a családfenntartó szülők az 50-es években ipari munkásnak álltak, de a végtelenségig sorolhatnánk a példákat.
A magyar néprajz és társadalomtörténet számos esettanulmányt közölt már erről az átalakulásról akár Magyarországról, akár Erdélyről vagy más területekről, így nem megkerülhető a (cseh)szlovákiai kontextus sem.
A 126 éve létező hajógyárról természetesen szép számú szakirodalom áll a rendelkezésünkre. Ezek azonban jellemzően üzemtörténet-jellegűek, illetve magára a termékre, a hajókra fókuszálnak, hangsúlyosan jelenik meg bennük a műszaki tartalom.
Mivel Komáromban és környékén ma a szó szoros értelmében ezrével élnek olyan emberek, akik a 20. században a hajógyárban dolgoztak, legfőbb ideje, hogy őket is megkérdezze a tudomány: hogyan élték meg az üzemben eltöltött éveket?
Ilyen téren szinte csak nyitott kérdéseink vannak Komárom történetének legfontosabb gyáráról, s a válaszok keresése egy teljes kutatócsoportnak is hosszú évekre, akár évtizedekre elegendő munkát adna.
Idén egyfajta „tapogatózó” kutatásként arra vállalkoztam, hogy 15 egykori hajógyári munkással készítek szakmai életútinterjút. Többségük komáromi volt, egyesek a járás más falvaiból származtak – 63 és 88 év közötti férfiakról beszélünk, akik mind a Komáromi járás szülöttei. Több közös metszéspontot tudtam meghatározni az elbeszélések alapján, amelyek a következő évben, években tovább bővíthetők. Szőrszálhasogatásnak is tűnhet, de nem az, így szögezzük le: a szakmai életutak az elbeszélők utólagos konstrukciói. Legalább annyira, ha nem jobban szólnak a munkások „mostani” visszatekintéséről, mint az „akkori” időszakról, amikor ott dolgoztak.
Elsősorban megállapítható, hogy a hajógyárról pozitív és nosztalgikus hangvétellel beszélnek az egykori munkások:
gyakran emlegetik a „hajógyári életet” és „érzést”.
Ez nem jelenti azt, hogy adott esetben ne lennének kritikusak a korabeli politikával, vezetéssel vagy gazdasági viszonyokkal szemben (utóbbi különösen a 90-es évek végére érvényes). Mindenesetre a szakirodalmi példákhoz viszonyítva kifejezetten erős a visszaemlékezések pozitív jellege. Ez általánosan persze részben akár az „utólag megszépített múlt” számlájára is írható, ám a hajógyár esetében érdemes megnézni ennek a viszonyulásnak a sajátos hátterét.
A munkások közös nevezői közül mindenekelőtt a termelés lényegét és célját, a hajót mint terméket kell megemlíteni. Egyelőre hipotetikusan vetendő fel: nem mindegy, hogy az ember egy esztétikailag is értelmezhető, nagyméretű, komplex járművet gyárt, vagy papírt, műtrágyát, cementet, timföldet és így tovább.
A hajót mint a munka végtermékét többen sokatmondó metaforákkal festik le. Szinte önálló „lényeknek” számítanak, ahogyan részben a szintén Komáromban készített hadi járművek is, amelyeken viszont csak a munkások egy kisebb csoportja dolgozhatott.
Van, aki „kisvárosnak” nevezi a hajókat – ami egyként jelentheti a jármű részeinek sokszínűségét (különösen a személyszállító hajóknál), s azt, hogy szakemberek kisvárosnyi tömege dolgozik a létrehozásán. Majdnem konszenzus uralkodik arról, hogy szakmákon belül és azok között nem volt jelentékeny különbség a munkások között, legalábbis kevesen éreztették egymással, hogy valamiféle hierarchia részei lennének.
Nem egy esetben mindezekből a gondolatokból adódik a hajógyári közösség, a „kollektíva” idealizálása („aki hajót tud építeni, az közösséget is tud”). Mások egyszerűen csak a hajók összetettségét dicsérik, így a hegesztők hosszan tudnak beszélni az általuk végzett munka érdekességéről és izgalmáról aszerint, hogy hol, melyik hajórészen kellett dolgozniuk.
Számos történetben megmutatkozik – túlnyomórészt az államszocializmus időszakában – az üzemi élet sokszínűsége. Nem pusztán az előbb említett, szűk értelemben vett munkakollektíváról van szó, hanem a gyári szolgáltatói infrastruktúra fejlettségéről, a barátkozásokról gazdag lehetőségeiről vagy arról a kapcsolatrendszerről, amely az alkalmazottakat a munkahelyükön kívül, Komáromban, vagyis a városban is meghatározta
– s meghatározza mind a mai napig. Ide kell érteni a szakmai továbbfejlődést is, ami nem egy esetben a társadalmi és szakmai mobilitást is elősegítette. Az ezredvégi válság után például hegesztők egy csoportját egy horvátországi hajógyár kereste meg, majd kötött velük munkaszerződést a jó képességeik miatt. Az elbeszélésekben felbukkannak olyan izgalmas témák is, mint a hajógyári gépek magáncélra történő használata, legyen szó egy egyszerű lakatosmunkáról, vagy a komplexebb műszerek használatáról (volt, aki teljes motrokat épített magának üzemidőn kívül); és persze megemlítik a lopásokat is (szerszámok, nyersanyag).
Az életutak további elemzéséről és a kutatás folytatásáról a tervek szerint később is közöl majd cikkeket az Új Szó Szalon rovata, illetve tudományos tanulmányként szakfolyóiratokban is megjelenik majd a téma
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
