Április 11-ét, József Attila születésnapját már több mint hat évtizede a magyar költészet napjaként tartjuk számon. A hetvenes években, középiskolásként nem igazán tudtam ezzel azonosulni, mert hiányosak voltak az ismereteim a költő felbecsülhetetlenül gazdag életművéről. Ezért aztán nem igazán kedveltem József Attilát, és a költeményei sem kerültek közel hozzám. Mentségemre szolgál, hogy a róla kialakított kép, amelyet a tanórákon kaptunk, túlzottan egyoldalú volt.
Iskolai tanulmányaink során az akkori szocialista kultúrpolitika a proletárköltőt helyezte előtérbe, erre fektette a hangsúlyt, és főként az ilyen típusú költemények kerültek a tananyagba – mint például a Favágó vagy a Külvárosi éj.
Tény és való, hogy volt József Attilának szocialista korszaka is, de az ide sorolható költeményei csupán egy részét képezik a költőgéniusz életművének, ami által a magyar irodalom kiemelkedő alakjává vált.
Általánosan ismert tény, hogy József Attila a mélyszegénységből indult, hiszen magára maradt édesanyja egyedül nevelte gyermekeit – ezt tükrözik a Mama és az Anyám című megrázó költeményei is – nem véletlen hát, hogy a szegénység, a küszködés egyik meghatározó témája lett költészetének. Természetes, hogy az ifjú ember kereste a kiutat e roppant nehéz helyzetből.
Azonban minden nehézség ellenére az isteni szikrával megáldott ifjú még csak 17 éves volt, amikor megjelent első önálló verseskötete, a Szépség koldusa címmel. Kötetéhez Juhász Gyula írt előszót, aki az ifjú szerzőt „Isten kegyelméből való költő” gyanánt mutatta be, és szinte profetikusnak tűnő szavakkal indította őt leendő olvasói felé:
„Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és legyetek pártfogói !”
A mélységek és magasságok megéneklőjét a rendszerváltás előtt több évtizeden át – a Tiszta szívvel című versét fókuszba helyezve – ateistaként, vagyis istentagadóként jellemezték, s mintha ez határozná meg költészetének fő irányvonalát is. Pedig korántsem volt így! Az irodalomtudósok csupán a rendszerváltozás után láthattak hozzá e kivételes tehetségű költő istenes verseinek feldolgozásához.
József Attila alig három éves volt, amikor apja kivonult családjuk életéből, így az is egyértelmű, hogy költészetére rányomta bélyegét az apa hiánya. Viszont éppen ebből a hiányból született meg verseiben az Istennel kialakított apa-fiúi kapcsolat. A szerető Istent keresi, a jóságosat, akihez gyermeki hangon szólhat.
E nagy vágyódást és bizalmat tükrözi vissza Istenem című költeménye is.
A költészet napja alkalmából most gyönyörködjünk két szép versében, amelyekben elemi erővel mutatkozik meg az Istenbe vetett bizalma.
Istenem
Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged, / segítenék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél, / segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném / és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva / szántanék én is nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan / a vasat még mélyebben nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat / én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád, / velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd / s én hosszan, mindent elbeszélnék.
Az irodalom gyöngyszemei közé tartozik József Attila egyik legszebb hazafias verse is, a Bús magyar éneke, amelyben a trianoni sorstragédia után Istenhez fohászkodik segítségért.
Bús magyar éneke
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja. Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján, ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
Bár a költészet napján az összes értékadó magyar költőre tisztelettel gondolunk, emlékezzünk külön szeretettel József Attilára, akinek költeményeiből a legmélyebb emberi érzések a lélek mélyéről törnek a felszínre.
Buday Mária
Képek: Pixabay
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
