Minden élet értékes, egyszeri és megismételhetetlen. Szép a küzdelem, a teljesítőképességünk határainak feszegetése, de vajon mi az, amiért érdemes kockára tenni az életünket? Azt gondolom, vannak ilyen dolgok. De hitem szerint egy hegycsúcsra felmászni nem tartozik ezek közé.
Persze mindenki azt csinál, amit akar; ez mára szinte konszenzus lett. Nem volt mindig így, de ma már mindenki elvárja, hogy ne szóljanak bele abba, milyen keretek között, milyen értékrend alapján rendezi be a világát. Ez magánügy. Ám árvává tenni a gyermekünket, veszélybe sodorni egy esetleges mentőexpedícióban részt vevőket, nem példamutató magatartás. Az ismert, népszerű Erőss Zsolt halála figyelmeztetés kellett volna, hogy legyen. (Az érte visszaforduló, és ezért szintén az életével fizető Kiss Péter nevét szinte már el is felejtettük.)
Kigúnyoljuk azokat a primitív népeket, akik áldozatokat mutatnak be Napnak, folyónak, hegynek, s közben mi is halottakkal tápláljuk a Himaláját. Azok a kihívások – legyenek bár a fiatalokat az interneten megcélzó káros tartalmak –, amelyeknél a halál valós alternatíva, épp olyan veszélyesek, mint a tiltott kábítószer.
Erőss Zsolt özvegye, aki maga is hegymászó, Facebook-bejegyzésében szembeállította a kisszerű életek megannyi megalkuvását, unalmát, értelmetlenségét a Suhajdák teljes életet élő szenvedélyességével. „Valós kihívásokkal szembesül, tisztában van a kockázattal, és számol vele.”
Csakhogy ez nem „valós kihívás”. Ez a túlzott kényelmével és jólétével kezdeni nem tudók mesterséges adrenalinlökete. Valós kihívás a gyerekeink felnevelése, rablótól, háborútól megvédeni a szeretteinket, vagy egyszerűen csak hűségben végigjárni az utunkat. Elmenni repülővel a világ másik végére, felmászni majd lejönni – ez nem az elénk tornyosuló valós nehézség, hanem egy magunknak kreált probléma. Ez az önzés apoteózisa.
Találhatók értelmesebb, szebb, kevésbé veszélyes kihívások. A kérdés az, mit tudunk használni a világnak. Méltó kihívás például több ezer árvát összegyűjteni, a hétköznapok harcait megharcolni, és megmenteni akár csak 10-20 százalékukat egy normális jövőre. És elviselni közben féltékeny, irigy, gonosz megjegyzéseket. Leiningen, Mansfeld, Kolbe atya, Zrínyi olyan korokban és körülmények között éltek, amikor a kihívást nem kellett keresni: bezörgetett az ajtón. Nem vagyunk eléggé hálásak azért a nyugalomért, amiben élhetünk. (Úgy tűnik, nem is tart már sokáig.)
Évezredekig megvolt az emberiség az Everest megmászása nélkül. Túlságos jódolgunkban extrém kihívásokra vágyunk, és ezt tekintjük célnak. Pedig a Csomolungmára sokan fölmentek már. A Suhajdát kereső serpák a „8750 méter és a 8848 méteres csúcs között többször fel-alá másztak, és keresték Szilárd nyomát”.
A nyugati ember csak a saját teljesítményét értékeli. A serpa, aki 28-szor járt a világ tetején, nem számít. De európaiak, sőt magyarok is leküzdötték már (például az említett Erőss Zsolt is). Nem tudom, miért az oxigénpalackról kell lemondani, amiből talán néhány szippantás megmenthette volna Suhajdát is, hogy egyetlen életét folytassa, és felnevelje a kisfiát. A bakancs, a meleg ruha, a szemüveg mind-mind mesterséges segédeszközök. Azokról sem mond le.
Csodálatos, hogy az ember eljutott a Holdra, de nem akarunk mindannyian űrhajóba szállni. Megtettük, büszkék vagyunk. A világ tetejére is felmentünk. Edmund Hillary ott volt, helyettünk is körülnézett.
Elsősorban a médiának volt szüksége szenzációra, témára, kattintásokra. Jellemző, hogy az eltűnés keltett nagy visszhangot. Amikor bejelentkezett 8700 méterről, alig érdekelt valakit.
Ha valami tanulságot hordoz mindannyiunk számára az eset, az mindenképpen a szerénységet és az alázatot kell, hogy növelje bennünk. A természet még mindig erősebb nálunk: mesterséges intelligenciát készítünk, a Marsra indulnánk, de egy embert nem találunk meg a hegytetőn.
Ungváry Zsolt – Vasárnap.hu
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
