A 2008-as pekingi olimpia lezárulta után az amerikaiak megdöbbenésére Kína a maga 51 megnyert aranyérmével messze megelőzte a 36-ot szerző amerikai csapatot. És a hagyományok szerint a legtöbb aranyérmet szerző csapat nyeri a nemzetek éremtáblázatát. Ezüst és bronzérmeket tekintve azonban az amerikaiak voltak jobbak, és összességében 10 éremmel többet szereztek a kínai csapatnál.
Az amerikai csapat, valamint az amerikai közvélemény féktelen hisztizésbe kezdett, hogy meg kell változtatni a szabályt, mert úgy igazságos, ha a legtöbb érmet szerző nyeri az éremtáblázatot. Mindenki, aki figyelte ezt a közjátékot, a fejét csóválta, és megvetéssel nézte ezt a gyermeteg amerikai viselkedést. És láss csodát, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végül beadta a derekát, és az USA lett az éremtáblázat hivatalos győztese. De csak a bizottságnál. Még a Wikipédia sem fogadta ezt el.
Azért idéztem fel ezt az esetet, hogy lássuk, hogy miként viszonyulnak az amerikaiak az általuk presztízskérdésnek tekintett ügyekhez, miként kapaszkodnak görcsösen saját ledönthetetlennek hitt nimbuszukba, az ő megkérdőjelezhetetlen világelsőségükbe.
Az utóbbi pár évben érdekes dolgoknak lehettünk tanúi. A neoliberális szellemiségű (márpedig a fényes Nyugaton szinte csak ilyenek vannak), gazdasággal vagy politikával foglalkozó újságokban szinte mániává vált az, hogy az USA nevének leírása helyett sokszor csak a „világ legnagyobb gazdasága” kifejezést használják. (A magyar libsi újságokban is.) Miért kell ezt ilyen görcsösen hangsúlyozni? Azt, ami már különben sem igaz. Hát pontosan azért, mert nem akarják tudomásul venni azt, hogy ez már rég nem igaz. Azt már most előrebocsátom, hogy az egyes országok gazdasági teljesítményét bemutató, mindenki által elfogadott lista nincs. Változóak a számbavételi módszerek, a mögöttes politikai szándékok és célok. Általában a globális politikai és pénzügyi nemzetközi szervezetek publikálnak ilyen kimutatásokat (ENSZ, IMF, Világbank stb…).
Azok, akik az amerikai elsőséget hangoztatják, nos ők az országok nominális GDP-listájából indulnak ki, olyanból, mint például ez: a lista 2019-es amerikai dollárban kifejezett nominális értékek alapján készült.
Látszólag igazuk is van, hiszen a lista szerint az USA előnye tetemes. 21,4 billiós GDP-jük jelentősen meghaladja a kínai 14,4 billiós hasonló értéket, amit még az EU összesített adata is megelőz. Igen ám, de ez így rendkívül hamis képet mutat, mivel nagyon sok korrekciós tényezővel kell számolnunk. Kínában az árszínvonal a 42-43%-a az amerikainak, tehát, hogy vásárlóerő-paritáson (reálértéken) lássuk a dolgot, ahhoz a kínai adatot több mint kettővel meg kellene szoroznunk. Azonkívül a jüanárfolyamot (amin átszámolták dollárra) is korrigálnunk kellene, mert irreálisan alulértékelt a dollárhoz képest. És nincs benne a kínai fekete gazdaság semmilyen tekintetben, ami sokak szerint meghaladja a hivatalos gazdaság felét. És az amerikai adat különböző okok miatt rendkívül fel van tupírozva, reálisan ennél vagy 15-20%-al kisebb a tényleges érték. Összehasonlítható áron a valós kínai adat feketegazdaságostól, mindenestől valahol 35 és 40 billió dollár között lehet. És ez szinte színtiszta naturális termelés, míg az USA GDP-jének több mint fele a dollár világpénz szerepéből adódó világbankár-jövedelem, ami ugye nem termelő gazdaság. A ténylegesen működő, zakatoló, kínai termelő gazdaság mérete valójában már többszöröse az amerikainak, és ideológiailag nagyon elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy ezt eltagadják, mégis a neoliberális világ egy része ezt megteszi. Semmilyen korrekciót nem fogadnak el, foggal-körömmel ragaszkodnak a presztízsükhöz. Kína világelsőségét manapság már a vérliberális nemzetközi szervezetek egy része sem tagadja, bár az ő korrekciós számításaik még jóval szerényebbek, mint amivel véleményem szerint számolni kellene.
Az amerikaiak akkora hibát követtek el a saját ipari kapacitásaik jelentős részének Kínába telepítésével, mint amikor egy kötél általi halálraítélt saját maga alól rúgja ki a sámlit. Ez napjainkra jól láthatóan végzetessé és visszafordíthatatlanná vált. A Kínába kitelepített termelést nem olyan egyszerű hazavinni, ugyanis a világon kialakult termelési láncok súlypontja is ott van, onnan máshová áttelepíteni, nos az nagyon lerontaná a jövedelmezőséget és a versenyképességet szinte minden szektorban. Kína a legnagyobb nyersanyag-felhasználó, a legnagyobb energiafelhasználó, és nem folytatom a legeket, mert az eddigiekből gondolom világosan kivehetők a nagyságrendek és a trendek. Kína fölénye 5-6 éven belül olyan nyomasztó lesz, ami valószínűleg katonai téren is átbillenti a mérleg nyelvét. És szerintem, akinek sok dollárja van otthon a szalmazsákban, az kezdjen el lassan megválni tőle, mert úgy járhat, mint nagyapám a piros százpengősökkel 1946-ban. Ezt egyébként a világ legtöbb nemzete nagyban is csinálja, az országok, a korábbi kizárólagos dollártartalékaikat többdevizás portfóliókra cserélték az utóbbi időben, újabban pedig a dollárt egyszerűen kirakják ebből. Ugyancsak gyorsulóban van az amerikai államkötvényektől való szabadulás sebessége, és jelentősen visszaesett a dollár használatának mértéke a nemzetközi kereskedelmi tranzakciókban. Mindennek hatására az USA egy belső pénzügyi válságot él át napjainkban, hiszen a dollár belső vásárlóereje is visszaesett, az árak a duplájukra nőttek az utóbbi 10 évben, erről azonban nem nagyon beszélnek. Az országban megjelent társadalmi elégedetlenségeknek erős gazdasági háttere is van, több tízmilliós rétegek kerültek létbizonytalanságba. Számomra az a legszemléletesebb jele az amerikai lepusztulásnak, ahogy többször is személyesen tapasztaltam hosszú autóutakon, hogy nem tudják már rendesen karbantartani úthálózatukat. (Természetesen az ottani eddigi szinthez képest.)
Kína katonai erősödése is éppolyan drámai, mint a gazdasági. Az idei amerikai hadi költségvetés 740 milliárd dollár, amit Trump ellenében megszavaztak. Kína hasonló adata 2020-ban 390 milliárd körül volt, 2021-ben már 500 milliárd felett lesz. Az eltérő árszínvonal miatt ezt is kb. 2,5-del kell megszorozni, hogy a két adat összehasonlítható legyen. Valójában a kínai hadiköltségvetés reálértékben már tavaly is meghaladta az amerikait, de a különbség idén már tetemes, 65-70% kínai előnyt fog mutatni. Az amerikai költségvetést már ez az összeg is jelentősen megterheli, a kínai hadibüdzsé pedig valószínűleg felfelé szárnyalva 10-15 éven belül meg fogja haladni a 2-3 billiós határokat is, amivel már senki sem tud lépést tartani. A két rivális katonai nagyhatalom közötti feszültség valószínűleg Tajvan ügyében fog kirobbanni, ennek lefolyása vagy megoldódása szab irányt a későbbi eseményeknek. Tajvant sokáig valószínűleg már nem tudja megvédeni az USA, ilyen közel a kínai szárazföldhöz, a jelenleg még gyengébb kínai hadsereg is képes lenne döntő nyomást kifejteni. Kína azonban jelenleg még óvatos, nem akar nagy nemzetközi konfrontációba keveredni, amíg nem tartja elég erősnek magát. Egyelőre a saját közvetlen környezetében durváskodik. Azonban amikor már 40 kínai repülőgép-anyahajó fog körözni a világóceánokon, a már csak 4-5-öt eltartani tudó USA-val szemben, akkor valószínűleg le fogják vetni szemérmességüket.
A világ tehát készen áll a váltásra, az események és trendek egyértelműek, a lecsúszó hatalom hanyatlása felgyorsult, a felemelkedőben levő növekedése ugyancsak. Szó sincs a neoliberálisok által vágyott 25-30 évről, az inflexiós ponton túl vagyunk, a lényeges kérdések a következő 5-6 évben el fognak dőlni.
Hogy a neoliberálisok mennyire nem akarnak látni, azt kiválóan mutatja egy kitüntetésekkel ragyogóan kitapétázott közgazdászuk, akit Orbánék pár évig jobboldalinak hittek, Csaba László (a CEU oktatója) kis pamfletje az Index hasábjain.
Ez a cikk az ideológiai vakság non plus ultrája. Tele van alátámasztatlan reménykedéssel azt illetően, hogy nem fog kialakulni egy távol-keleti túlsúly, mert lelassul a kínai és indiai növekedés. Meg sem említi, hogy ezeknek az országoknak a hatalmas belső piacai mekkora extenzív fejlődést tesznek lehetővé még akkor is, ha esetleg a Nyugat bojkottálná őket. Meg sem említi a felborulóban levő nyersanyag- és energiahelyzetet, a kínai behatolást a világ országainak többségébe. Kínát ő még egy fejletlen országnak látja, ahol az alacsony induló szint miatt relatíve magas fejlődési százalékokat lehet produkálni. A legcímeresebb ökörsége a következőképpen hangzik: „már csak azért is nagyon óvatosan kell bánni ezzel az eurázsiai gondolattal, mert többek közt technológiai fejlődésben, intézményi megújulásban továbbra is az euroatlanti térség maradt a vezető”. Hát nem tudom, de legalább egy-két 10 évesnél fiatalabb filmet megnézhetne ez az ember, ha már frissebb információi nincsenek. Akkor láthatná, hogy Kínában a gazdaság és a technológia történetének leggrandiózusabb építkezései folynak. Óriási környezetátrendezés, épületkomplexumok, kikötők, völgyhidak, több ezer kilométeres gyorsvasutak, autópálya-rendszerek, űrközpontok a Góbi sivatagban stb… Egyik-másik kínai város úgy néz ki, mint amilyet 5 éve még csak sci-fi filmekben lehetett látni. (Például a koronavírus ’otthona’, Vuhan.) Olyan hatalmas város-agglomerációk valósultak meg már napjainkra, illetve fognak teljesen egybeolvadni 10 éven belül, melyeknek lakossága meghaladja a 120 milliót (Kanton-Sencsen-Fosan-Tungkuan-Zhongsan, vagy Peking-Langfang-Tangsan-Tiencsin) Ilyen dimenziójú gazdasági és lakosságkoncentrációra még soha, sehol nem volt példa, és őszintén szólva nem is nagyon lehet látni, hogy hová vezet mindez. Manapság már szinte minden érdekes ott történik, de tovább ezt nem akarom folytatni, mert még letartóztatnak a keleti technika előtti hajbókolásért.
És ebből semmit sem lát ez a derék Csaba professzor. Indiát nem is nagyon akarom szóba hozni, mert az egy másik történet, de ugyanilyen nagyságrendű problémát okozhat a Nyugatnak hamarosan. És a technológiához még egy észrevétel. Erősen visszaszorulóban, sőt megszűnőben van az amerikai ’brain drain’, az agyelszívás, mivel a tudományos kutatókat már a kínaiak is jól meg tudják fizetni, és amellett, hogy a saját tehetségeiket nem veszítik el, nagyon sok nyugatit csábítottak a közelmúltban magukhoz.
Csaba László még üzletekben sem nagyon járhatott az utóbbi időben (valószínűleg az asszony intézi azt is), mert ha járt volna, akkor legalább ott látná, hogy mennyi kínai áru van a polcokon, és mennyi amerikai. Ő csak akkor fogja elhinni, hogy a kínaiak már a spájzban vannak, ha ő is jüanban kapja majd a fizetését. De lehet, hogy akkor sem. Ha pedig el fogják hantolni egy „Made in China” jelzésű koporsóban, akkor azt meg azért nem fogja érzékelni.
De haladjunk tovább a szűkebb pátriánk felé, mert igazából nekünk az a legfontosabb, hogy mit hozhatnak számunkra, Magyarország számára ezek a változások, milyen hatással lehet ez a jövőnkre. Ehhez először meg kell vizsgálni jelenlegi helyzetünket. A 2. világháború utáni szovjet megszállásból szabadulva szép szolidan kiraboltak minket nyugati ’jótevőink’. Besoroltak az unió perifériájára minden szempontból. Olyan mezőgazdasági és olcsómunkaerő-beszállító, ipari összeszerelő, használt és hulladék cikkeket felvevő, szemétlerakó országgá változtattak minket, amit korlátlanul lehet pénzügyileg fosztogatni. A velünk való bánásmódra pedig a gyanakvóan ellenszenves hozzáállásuk a jellemző. Azóta pedig, mióta nem fogyasztjuk elég lelkesen a kultúrmarxizmus tanait, és nem alkalmazzuk annak gyakorlatát, nos azóta fekete bárányok, igazi páriák lettünk. Történelmileg sem tartozunk a kedvenceik közé, hiszen majd minden nagy nemzetközi konfliktusban szemben álltunk velük. Jól érzékelhető, hogy a vitás kérdésekben szinte mindig a szomszédainknak adnak igazat velünk szemben, és a nemzetközi bíróságokon is majd minden pert elveszítünk. Egyszóval igazi Nemecsek Ernője vagyunk mi ennek az atlanti béketábornak. Biztos lehetne árnyalni ezt a képet, és apróbb jó szándékokat észrevenni, de én akárhogy kutatok például az utolsó száz év történéseiben, egyszerűen nem találok egy ténylegesen komoly pozitív megnyilvánulást részükről a mi irányunkba. Én már azt is nagy jótettnek fognám fel, ha kiraknának bennünket az EU-ból, de még ezt sem fogják megtenni. Összességében nem hinném, hogy annál rosszabb érhet minket, mint amit az angolszászoktól a 20.-21. században kaptunk. Az ország feldarabolása, szovjeteknek ajándékozása, 1956-os cserbenhagyása, privatizációs kirablása. Minden szomszédunkat előnyben részesítettek velünk szemben mindig. Van ezen valami sajnálni való? A kínaiak, ha nem csinálnak semmi mást, csak nem rúgnak belénk, már akkor is csak jobbak lehetnek.
Azért a túlzott optimizmustól is óva intenék, a mi térségünk jelenleg Kína szemében egy szürke, érdektelen massza, amelynek országaival többnyire kötegelten, összevontan tárgyalnak. De nagy valószínűséggel meg fog szűnni az állandó hátrányos megkülönböztetésünk, a fekete bárány szerepünk szomszédainkhoz képest. És itt a kincstári optimizmusom azt mondatja velem, hogy nincs kizárva egy esetleges későbbi területi átrendeződés lehetősége sem, mivel a várható amerikai kivonulás a térségünkből kínai-orosz nyomás alá fogja helyezni az őket most kiszolgáló vazallus államokat, elsősorban Romániát. Ezt ügyes diplomáciával kihasználhatja később a magyar külpolitika, de ennél merészebb reményeket egyelőre még botorság lenne megfogalmazni. Valószínűleg felértékelődik majd az itt élő kínai kisebbség szerepe, rajtuk keresztül fogja az anyaország ezt a távoli, fura térséget befolyásolni. Ne feledjük, hogy Kína kommunista állam, és nem állnak messze tőlük az olyan kézivezérléses módszerek, mint amit a szovjetek is alkalmaztak. (Informális helytartóság létrehozása, tanácsadói rendszer stb…)
Kulturálisan viszont a távol-keleti országok sokkal messzebb állnak tőlünk, mint a nyugatiak, bár ez a kitétel sem feltétlenül igaz, ha a kultúrmarxizmust tekintjük a jelenleg érvényes nyugati civilizációnak. Ennél a szennynél még a busman kultúra is közelebb áll hozzánk. Márpedig egy Svédország vagy Hollandia esetében abszolút nem állíthatom azt, hogy ezek keresztény gyökerű államok lennének. Azon ők már réges-rég túlléptek. Biztos lesznek majd nálunk, akik a későbbiekben Halloween helyett holdújévet fognak ünnepelni, és sárkány formájú házat fognak építeni, de nem hinném, hogy ez felül fogja írni a magyar kultúrát.
Gazdaságilag teljesen másképp fest a helyzet. Ezen a téren komoly hátrányt fog jelenteni számunkra az őrségváltás, hiszen ebből a szempontból fokozottan a Nyugat perifériája vagyunk. Amíg az Európai Unió szekerén üldögélünk és nyugati dominancia van, addig a nyersanyagok a hagyományos nyugati csatornákon érkezhetnek hozzánk egy kicsit megdrágítva, és a technológiákhoz is hozzáférhetünk bizonyos korlátokkal (megdrágítva és használtan). Ha ez a helyzet távol-keleti dominanciára vált, akkor az erőforrások zömét az ázsiai országok fogják elszívni, ezért az atlanti térség számára nagyon meg fog drágulni az ezekhez történő hozzáférés. Uniós függésben maradva még a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerülünk, ezt nem nehéz megjósolni, az uniót elhagyva azonban adódhatnak sokkal jobb lehetőségeink is. A magyar gazdaság stabilizálásához el kell vetnünk az eddigi gyurcsányi és orbáni gyakorlatot, a Nyugatnak alárendelt termelés modelljét. Létre kell hoznunk az önálló magyar ipart és Közép-Európa vezető mezőgazdaságát, ez utóbbihoz minden adottságunk bőségesen megvan.
Politikailag az utóbbi időben komoly nyugati nyomás alá került az ország, ha ez az intenzív kultúrmarxista prés még sokáig tart, akkor vagy elbukik az Orbán-rezsim, vagy kiválunk ebből az európai integrációból. Akármilyen furcsának hat, de a kínai globális hegemónia erősödése lazíthat ezen az egyre fojtogatóbb szorításon. Természetesen a kínai befolyás erősödése is csak egy bizonyos mértékig érdekünk, addig, amíg kiegyensúlyozza az erővonalakat a térségben, és nem kerül nyomasztó túlsúlyba.
Összességében tehát, ha a globális nagyhatalom Magyarországhoz való viszonyát, a jelenlegi rosszindulatú elutasítás helyett egy semleges érdektelenség váltaná fel – amire reális esély van – akkor közelebb kerülhetünk az ideális kelet-európai szerephez, melyben a Kelet és Nyugat közötti kompországként egyensúlyozhatnánk, és viszonylag jelentős függetlenséget élvezhetnénk. Számunkra a Nyugat teljes összeomlása és eliszlámosodása sem egy kedvező opció, hiszen akkor a nyugati romhalmaz ránk szakadása miatt valószínűleg keleti védnökség alá kellene helyezni magunkat, amiről ugye már tudjuk, hogy mivel jár. Ez a Lajtán túli esetleges rémálom, a pesszimista víziók egyik legnyomasztóbbja.
A következő egy-két évtized tehát számunkra mindenképpen egy új út kezdete lesz, amin nem a merjünk kicsik, vagy nagyok lenni gondolatmenete alapján, hanem egy jól végiggondolt, saját érdek alapján vezérelt, kezdeményező politikával kellene haladni. Ezt persze könnyebb leírni, mint megvalósítani, de azért sokszor akadtak már olyan politikusok ebben az országban, akik az ilyen helyzeteket megoldották. Talán, most is így lesz majd…
Szende Péter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
