A tényen, hogy fiatal holland szocialisták Lenint méltatták születésnapja alkalmából, igazából semmi meglepő nincs. Egészen bizonyos, hogy a hasonló töltetű pártok nem kizárólag Hollandiában, de mindenhol máshol így gondolkodnak, még akkor is, ha ezt nem feltétlenül tolják minden percben előtérbe. Ők nem megfelelési kényszeresek, mint az ún. jobboldal jelentős része. Ők nem írnak – akár saját maguktól – olyat, hogy egy baloldali embernek miért kell elutasítania akár a kommunizmust, akár kommunista politikusokat vagy gondolkodókat (ahogy Marxot sem), sőt! A szalonjobboldal ezzel szemben akár önszorgalom árán is megjelentet fasizmus- vagy nemzetiszocializmus-ellenes írásokat, hogy még véletlenül se lépje át a "vörös vonalat" és feltétel nélkül betartsa a "politikai korrektség" minden pontját. Ennélfogva az az igazság, hogy ilyen téren lenne mit tanulnunk a baloldaltól, hiszen amíg az említett "politikai korrektségre" hivatkozva lefojtják a jobboldalt, s utóbbi ehhez asszisztál is, sosem lesz mérhető változás.
A holland szocialisták által történt Lenin-éltetés kapcsán Borbély Zsolt Attila felvetette, hogy Hitlert és Lenint egyformán kell kezelni a közemlékezetben, a kettő között lényegében nincs különbség, illetőleg, hogy a "nácizmus" (amely valójában nemzetiszocializmus) és a kommunizmus egyaránt elítélendő. Azért vannak ambivalens érzéseim az írás kapcsán, mert a szerző egy sor jó gondolatot követően (kettős mérce kihangsúlyozása akár a politika, akár a történetírás területén) jut el ide, és igazából érthetetlen, hogy miért. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus közötti egyenlőségtétel, továbbá Hitler megfeleltetése Leninnel nemcsak történetírási szempontból nem helytálló, de pontosan abba a baloldal által kreált "politikailag korrekt" térbe kényszerít bele, amit maga a szerző is bírált – ráadásul ugyanebben az írásában.
Történeti szempontból a két ideológia már keletkezési körülményeiben is eltér, ennek mikéntjét önálló kötetben lehetne elemezni. Talán a leglényegesebb különbség az, hogy amíg a német nemzetiszocializmus (illetőleg az egyéb európai rokonideológiák) az organikus állameszmén nyugodva az egész nemzetet egy önálló, de mégis közös egységként képzelték el, ahol minden őshonos (!) néptárs megtalálja a maga hasznos helyét, addig a bolsevizmus nemhogy a nemzeti gondolat jogosultságát tagadta, de társadalmon belül is a gyűlöletre épített és ellentéteket teremtett (gondoljunk csak a munkások fellázítására, vagy a parasztság és a rendszerhez nem hű értelmiség gyűlöletére). Ilyeténképpen egyáltalán nem meglepő, hogy a német nemzetiszocializmushoz hasonló gondolatok egész Európában jelen voltak (például Mussolini fasizmusa, a spanyol falangizmus, vagy éppen Szálasi hungarizmusa), addig a kommunizmust mindenhová lényegi változtatás nélkül, erőszakosan kívánták importálni, az importőrök 99%-a pedig "csodával határos módon" mindig ugyanabból az egy népből került ki.
Hasonló tévedésen alapszik az a feltételezés is, miszerint a nemzetiszocializmus és a kommunizmus egyaránt internacionalista töltetű. Utóbbinál ez persze nem is kérdés, előbbinél viszont a közös európai gondolat szokta nyújtani a tévedés magvát. Pedig az általa közvetített üzenet, miszerint Európa régi fényét közösen kell helyreállítani, ma is igen aktuális, e mellett pedig minden további nélkül megfér (és kell is, hogy megférjen!) egy egészséges nacionalizmus is.
Természetesen a Hitler és Lenin közötti egyenlőségtétel is teljesen történelmietlen, és meggyőződésem, hogy ezt maga Borbély Zsolt Attila sem gondolta komolyan.
Most pedig magunk mögött hagyva az eszmei alapokon álló összehasonlítást, időzzünk el egy kicsit hazánk korabeli geopolitikai helyzetén. Mégis miért kellene ugyanazon a szinten kezelnünk a két világháború között vajúdó Új Európát és a 20. század második felére ránk köszöntő sötét államszocialista időszakot? Hazai szempontból a Hitlerék által is támogatott bécsi döntések (melyek közül az első döntés olyan nagyszerű politikusunk karrierjét szilárdította meg, mint Imrédy Béla) alapvető fontosságúak voltak abban, hogy a magyar nemzet visszanyerje régi öntudatát, illetőleg, hogy az antant által hentesbárddal szétszabdalt Európát jobb és igazságosabb hellyé tegyük – közösen. Azt pedig botorság lenne állítani, hogy ennek az Új Európának a megteremtése működött volna Hitler vagy éppen Mussolini nélkül. Sor ezernyi más indok mellett már csak ezért sem vagyok hajlandó egyenlőségjelet vonni a két ideológia között, még a legnagyobb boszorkányüldözés közepette sem. Hogy ezzel szemben milyen "vívmányokat" kaptunk a bolsevizmustól ’45 után? Felsorolni sem érdemes.
Hovatovább, valószínűleg azok a magyarok sem vontak egyenlőségjelet a két eszme között, akik 1944 októberében a szégyenteljes kiugrás (vagy inkább átállás) és a megadás helyett inkább úgy döntöttek, hogy felveszik a harcot a "vörös viharral" szemben, pontosan attól a felelősségtudattól vezérelve, hogy tisztában voltak vele, milyen veszélyeket hoz magával a szovjet. Köztük nagy arányban találunk magyar nemzetiszocialistákat, emléküket pedig két lábbal tiporja nemcsak az egyetemes, de a magyar történetírás is.
Összegezve, ha valóban le akarunk nyúlni mélyebb szintekre, elutasítva a "politikai korrektséget" és a baloldal által felállított kettős mércét, akkor valóban azt kell tennünk és egyetlen témát sem kerülhetünk meg "tabu" címszóval. Például nyugodtan hasonlítsuk össze a hitleri Németország gazdasági eredményeit a sztálini (vagy a lenini) szovjet állammal. Olyan arcpirító a különbség, hogy valahol még érthető is, hogy a balliberálisok gyűlölik azt, aki felhozza a témát.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne vitázni a nemzetiszocializmus európai szerepéről, vagy éppen a két világháború között született Európa keretrendszeréről, no de egyenlőségjelet vonni a két ideológia között még mindig bőven azon a "politikailag korrekt", a baloldal által mesterségesen felállított, kettős mércén alapuló határon belül van, amit állítólag le szeretnénk bontani. Akkor bontsuk is le!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
