A férfiak számtalan szerelmes verset írtak az idők során. Csodálatos – és elfogult – verseket, amelyek mintegy letérdelnek és a férfilélek minden kincsét, a férfiszív minden cseppjét a piedesztálra emelt nő lába elé helyezik. Ezek közül az egyik leggyakrabban idézett Weöres Sándor A két nem című alkotása. Ha azonban alaposan és értőn elolvassuk ezt a remekművet, mi jut eszünkbe rögtön? Hát az, hogy “Úristen, annyira tökéletes költészet ez, egy gyönyörű, részrehajló óda a másik nemről, aminek párját nőtől még eddig nem lehetett látni -ez önmagában bizonyítja, hogy a férfit sokkal több oka lett volna dicsőíteni. Végtelenül gazdag szókincsű, gyönyörűen pontos szerkezetbe foglalt remekmű ez, de lényegét tekintve nem más, csak egy kegyes, szerelmes hazugság a nők logikátlanságáról. Ilyen nagyvonalúan, sőt tékozlón veti el a saját értékeit minden szerelmes férfi, márpedig minden férfi szerelmes… legalább olykor… Ezért tartanak ott a férfiak, ahol… Mert mindenki – a nők is együgyű önteltséggel – , elhiszik magukról azt, amit a fülig szerelmes költők dalolnak…” – Megírtam hát a párját – ha már a nőktől nem várhatjuk.
A KÉT NEM
A férfi: tűz, lobbanó élet.
A nő: kucorgó, énbe révedt.
A férfié: mit létrehozni kell,
mi a földről magas égig emel;
a nőé: vágya, hogy a mindenek
egyedül érte történjenek meg.
A nő – akár cseléd, akár boszorka –
a dolgokat mind maga felé vonja
és míg a nap ezer fényét árasztja,
ő blúzához boglárnak kiválasztja.
Hiába néz a földről kék eget,
ha egyedül van, mindég elveszett,
mert bár tett kell, karja támaszt kutat,
és ahol még nincs, nem talál utat.
Lehet cseléd, vagy lehet úri dáma,
magát a minden közepének vágyja,
s csak akkor él – vagy tán csak mást megéltet –
ha férfimagtól fogan benne élet.
A férfi: nyílegyenes értelem
csak a kusza észnek érthetetlen.
Hiszed, de nem tudod, mi a dolga,
hibátlan úr, tökéletes szolga:
a lobbanó vágy, hűvös akarat,
bár lelke lágy, ő vaskemény marad.
Két ökle dobol harci éneket,
békét adj és azt megvédi neked,
magját és vérét nőért önként ontja;
de hogyha bárki világát lerontja,
tovább-áll tüstént, vígan fütyörészve,
míg a lány könnyét nyelheti kedvére.
A fém hidegje, a tűz parazsa,
a kő csendje – mind néki inasa;
mindent, mit párja képzelni sem mert,
ő megépít és működtetni kezd.
A világot – látni is képtelenség –
megtartja válla, ez az ajándéka;
míg a nőnek marad örök játéka:
az esztelenség.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
