Nagy csinnadrattával harangozták be Az Alkotó című nagy költségvetésű sci-fit. Megnéztük.
Nagy csinnadrattával harangozták be Az Alkotó című nagy költségvetésű sci-fit. Megnéztük.
A film kiindulópontja valóban aktuális: a mesterséges intelligencia (MI) szinte pótolhatatlanná vált az emberiség számára. Az édes szimbiózisnak azonban egy csapásra véget vet, amikor 2065-ben egy atombombát dobnak Los Angelesre – a politikai vezetés szerint a mesterséges intelligencia. Amerika (ki más?) persze bosszút esküdik, és valóságos irtóhadjáratot indít az MI-ellen a NOMAD nevű űrfegyver segítségével, amely egész régiók elpusztítására képes. (A sci-fi rajongóknak itt George Lucas Halálcsillaga, a hírek követőinek az USA bármelyik tetszőleges háborúja és persze az ezek hadászati feltételeit biztosító repülőgép-hordozó anyahajók is „bevillanhatnak”). Az Új Ázsia nevű – Amerikánál tradicionalistább és kollektivistább – államalakulat azonban továbbra is vígan élvezi az MI jótéteményeit, az emberek ott már tényleg teljes szimbiózisban élnek a robotokkal (munka, házasság, politikai irányítás stb.), s még az Amerikából elmenekült androidokat és MI-tervezőket is befogadják. A robotellenes hadjáratban fontos szerepet játszik a katonai felderítés (ők jelölik ki a célpontokat a NOMAD számára), ahol Joshua ügynök (John David Washington) is szolgál, aki a már említett atomcsapásban az egész családját, valamint az egyik karját és lábát is elvesztette (ez utóbbiakat természetesen robot végtagokkal pótolják). Az egyik keleten bujkáló android közösségbe beépülő Joshua szerelmes lesz Mayába (Gemma Chan), a legnagyobb MI-tervező lányába (akit le kellene buktatnia), az általa előidézett NOMAD-csapásban azonban majdnem mindketten meghalnak, születendő gyermekükkel együtt. Az ezek után – nem meglepő módon – poszttraumás stresszben szenvedő Joshuát az emberségesnek mutatkozó, de valójában lelketlen Andrews tábornok (Ralph Ineson) és Howell ezredes (Allison Janney) csábítják vissza hamis ígéretekkel egy utolsó küldetésre, hogy befejezze azt, amit elkezdett. Az emberiségnek végső győzelmet, a robotoknak apokalipszist ígérő katonai akció középpontjában egy android-gyermek áll, aki az amerikai hírszerzés szerint az MI új csodafegyvere, a robot-próféciák szerint viszont (mert ilyen is van) a szabadságot elhozó Messiás.
Kevés sci-fi rajongó van, akinek a fenti kiindulásról ne jutna eszébe a Terminátor-franchise, a Csillagok háborúja, a Szárnyas fejvadász-filmek vagy éppen a Mátrix-trilógia (ínyencebbeknek esetleg az Apokalipszis most, a District 9, illetve a minden gagyisága ellenére is szerethető Aranygyermek Eddie Murphyvel), de Gareth Edwards rendező-forgatókönyvíró (Godzilla, Zsivány Egyes) munkája valójában kongóan üres. Ezt azonban a gyönyörű képekben, széles vásznon felépített jövőbeli utópia (a neonos-füstködös keleti nagyvárosok, a rizsföldeken kapálgató androidok vagy éppen a fénypásztával „vadászó” NOMAD), Hans Zimmer szokás szerint magával ragadó zenéje, a film utolsó fél órájáig feszesen lüktető ritmusa, egyszóval a technikai tudás egy ideig feledtetni tudja a nézővel. De ha a mozi kényelmes zsöllyéiből felállva, a kora őszi friss levegő alatt botorkálva egy kicsit jobban belegondolunk,
Bár egy-egy utalás szintjén megidéződnek a robotika Asimov-féle alaptörvényei, a technológiai szingularitás dilemmája vagy éppen az ennek mérésére szolgáló Turing-teszt, filozófiailag-ontológiailag itt semmi különbség nincs az emberek és a robotok között. Az utóbbiak is ugyanúgy esznek, alszanak (miközben talán elektronikus bárányokkal álmodnak), gondolkodnak és éreznek, mint az emberek, legfeljebb az utódaikat nem tudják elevenszüléssel létrehozni, és valamiért egy teljesen nyitott – önvédelmi szempontból nem túl előnyös – lyuk tátong a fejük közepén (ha nem éppen kenyérpirító-fejűek). Mi több, ezek a robotok az embernél sokkal „humánusabbnak” bizonyulnak – SPOILER!!! még az atombombáról is kiderül, hogy nem miattuk, hanem egy emberi kódolási hiba következtében dobták le egy zsúfolt nagyvárosra…
A belső konfliktustól mentes, idealizált robot-ember ősközösség papírmasé-világából kitekintve (persze ki ne szeretne egy ilyen harmonikus közösség tagja lenni?) rögtön feltűnik ennek a filmnek a hatalmas árnyéka:
– ha ez a terminus technicus nem a jobboldalinak tartott filmkészítők számára lenne fenntartva. Itt van rögtön Amerika és Új Ázsia ellentéte. Nem kérdés, hogy a film melyik mellett teszi le a voksot: keleti szavak magyarázatával indul (ezek egyike a címadó „Nirmata”, alkotó vagy teremtő), tele van az erősen idealizált keleti világot megjelenítő szereplőkkel, az amúgy minden művészi funkció nélküli epizódcímeket kínai írással is kiírják – mindezt úgy, hogy elvileg nem koprodukcióban, hanem „tisztán” amerikai pénzből készült. A készítők mintha elfelejtették volna, hogy a – régi és új – Ázsia vezető nagyhatalma, a Kínai Népköztársaság egy kommunista diktatúra, s mint ilyen, a demokratikus világ – élén Amerikával persze – deklarált főellensége. Az már csak hab a tortán, hogy a filmben a tibeti buddhista robotokat (!) is az amerikai kommandósok mészárolják le lelketlenül, miközben a terület közel egy évszázada kínai kommunista megszállás alatt áll…
Vagy talán nem is felejtették el? Elég megnézni, hogy kik reprezentálják a filmben ábrázolt Amerikát. A főhős, Joshua ügynök egy nehéz sorsú, fekete bőrű fiú Los Angeles-külsőből, aki szerelmes lesz egy keleti lányba. A robot-felkelők hangsúlyozottan sokszínű (vezetőjük a Vatanabe Ken japán világsztár által megszemélyesített android), az amerikai kommandósok elől folyamatosan menekülő-bujkáló közösségekben élnek, s végső soron a nyitott társadalomért küzdenek, ahol mindenki egyenlő, ahol nincsenek ontológiai (ember/robot) vagy nemzeti (Amerika/Új Ázsia) különbségek. Van is egy hosszú monológ arról, hogy ha ők győznének a háborúban, az amerikaiaknak sem kellene félniük, egyszerűen mind békében élhetnének.
(Kivéve az Amar Chadha-Patel indiai színész alakította főrendőrt, akit keleten buzgón klónoznak). De mindennél rosszabbak Amerika (a kollektív Nyugat?) képmutató vezetői, élükön az erősen fasisztoid (fehér) Andrews-tábornokkal, aki igazi xeno-, akarom mondani robofób: semmi más célja nincsen, mint az, hogy írmagvastól kiirtson minden robotot a Föld színéről. A második számú főgonosz Howell ezredes, egy igazi Karen-típusú fehér nő, aki egyszer elkottyantja nekünk, hogy azért gyilkol vakbuzgóan robotokat, mert a fiát elcsábította egy androidlány, akinek a barátai meggyilkolták őt. De ez a szál aztán valahogy teljesen elvarratlan marad, helyette a film a szánkba rágja Asimov 1. törvényét: a robotok nem bánthatják az embereket, mivel ez a programozásukkal ellentétes. (Más kérdés, hogy a sci-fi hagyomány kb. fele arról szól, hogyan játszható ki logikailag ez a törvény…)
Summa summarum ez a film egy kicsit olyan, mintha egy évszázada a császári német titkosrendőrség által fizetett bolsevik ügynökök írtak volna arról (ahogy írtak is), hogy a cári Oroszország egy velejéig gonosz elnyomó hatalom, a másik oldalon viszont csupa békeharcos áll, akik majd elhozzák a tökéletes világot. Tudjuk, mi lett belőle…
Érdekes adalék ehhez, hogy Gareth Edwards, a film rendezője egy interjúban azon sajnálkozott, hogy ilyen messzire tette a filmet a jövőben, mivel ez már szerinte akár holnap megtörténhetne – és ugyanakkor reméli, hogy a robotok uralmának beköszöntével az ő életét azért meg fogják kímélni. Különös félelmek egy ilyen békés társaságnál…
(A főszereplő kislány, bizonyos Madeleine Yuna Voyles tényleg nagyon aranyos). Persze ezt is csak a keleti vagy migrációs hátterű androidok tudják, a másik oldalon álló „fehér seggfejek” nem. Íme a szép új világ(rend) beharangozója, ezúttal sci-fibe csomagolva.
Hojdák Gergely
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
