Közel három évtizedes szaktanfelügyelői munkám során ritkán tapasztaltam akkora érdektelenséget a szakoktatás és a szakképzés iránt, mint napjainkban. Ki kell mondani: ebben az országban a szakoktatás csak papíron elsődleges prioritás, de a gyakorlatban gyakran másod- vagy akár harmadrangú célként valósul meg. Éppen ezért különösen aggasztó, ami ma Baróton történik.
Baróton arról folyik vita, hogy melyik iskola kapja meg a közel negyven éve készülő új épületet, amelyet eredetileg a szakközépiskola részére terveztek. A kérdés sokkal súlyosabb: milyen jövőt szánunk a város fiataljainak, és milyen irányba akarjuk elindítani Erdővidék fejlődését? Lehet ezt pusztán számháborúvá silányítani – ki hány diákkal rendelkezik –, de ez súlyos tévedés lenne. Egy közösség jövőjét nem statisztikák, hanem stratégiai döntések formálják.
Való igaz: az általános iskolában több a diák. Ez azonban önmagában nem érv arra, hogy egy évtizedek óta a középiskola számára tervezett, annak igényeire szabott épületet más rendeltetésre használjunk. Ha minden beruházást pusztán létszám alapján osztanánk el, akkor soha nem építenénk jövőt, csak a jelen problémáit tologatnánk egyik helyről a másikra. Barótnak nem több tanteremre van szüksége, hanem jövőképre.
Erdővidéknek nem az az egyik legnagyobb problémája, hogy hol tanulnak az alsó tagozatosok – a valódi probléma az, hogy a fiatalok elmennek, a szakképzett munkaerő hiányzik, a helyi gazdaság nem tud megújulni. Erre a kihívásra nem az általános oktatás bővítése a válasz, hanem a szakoktatás megerősítése.
A szakközépiskola az a pont, ahol a tanulás munkává válik, a megszerzett tudás közvetlen megélhetést ígér, a fiatal helyben maradhat. Ha ezt a láncot nem erősítjük meg, minden más fejlesztés csak tüneti kezelés marad.
Ez a negyvenéves beruházás nem véletlenül született. Az új iskolaépület története önmagában is üzenet: ezt az intézményt a szakoktatás jövőjébe vetett hit hívta életre. Az épületet nagyobb szaktermekre és laborokra tervezték, középiskolai működésre optimalizált. Ezt figyelmen kívül hagyni nemcsak szakmailag kérdéses, hanem a múlt döntéseinek semmibevétele is.
Nem minden épület való minden korosztálynak. Ki kell mondani egy kényelmetlen, de szakmailag egyértelmű igazságot: ami ideális egy 16–18 éves diáknak, az nem feltétlenül megfelelő egy 6–10 éves gyermeknek. Ez a többemeletes, nagy forgalmú, szaktermekkel teli épület eleve nem kisgyermekekre volt tervezve. Nem az ő biztonsági és pedagógiai igényeiket hivatott kiszolgálni. Fontos szempont: az oktatás minősége nemcsak a tanárokon múlik, hanem azon is, hogy a környezet mennyire illeszkedik a korosztályhoz.
A hamarosan elkészülő épületet illető döntés üzenet lesz, és ezt mindenki érteni fogja.
Ha az új épületet a középiskola kapja, azt üzenjük: érdemes itthon maradni tanulni, a szakoktatásnak jövője van, Barót befektet fiataljaiba. Ha az általános iskoláé lesz az épület, azt üzenjük, a középiskola másodlagos, a szakoktatás nem prioritás, a jövőt el lehet halasztani.
Egy város identitása formálódik ilyen döntésekben. A valódi kérdés: bátorság vagy rövidlátás?
Az általános iskola problémái természetesen valósak és megoldást igényelnek. De egy konkrét eszköz nem képes megoldani minden problémát: az új iskolaépület nem csupán egy „szabad tér”, nem „átcsoportosítható kapacitás”, hanem stratégiai beruházás. És a stratégiai beruházásokat nem ott kell felhasználni, ahol a leghangosabb az igény, hanem ott, ahol a legnagyobb hatást képesek kiváltani.Ez a
döntés nem az általános és a középiskola közötti versenyről szól. Ez a döntés arról szól, hogy Barót a jelen kényelmét választja, vagy a jövő építését. Szaktanfelügyelőként meggyőződésem: a közösség hosszú távú érdeke egyértelműen a szakközépiskola megerősítése. Mert végső soron nem az számít, hány tanterem van, hanem az, hogy milyen jövőt töltünk meg velük.
Marius Popescu szakoktatásért felelős tanfelügyelő
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
