A szisztéma működtethetőségének és fenntarthatóságának alapvető feltétele egy súlyos paradoxon. Úgy kell a párt és a kormány szolgálatába állítani az államot és a nyilvánosságot, hogy a nagyközönség ebből ne nagyon vegyen észre semmit. Hogy az emberek többsége számára ne legyen egyértelmű, ki befolyásolja-irányítja az ügyészséget, az adóhatóságot, a köztelevíziót, a propagandamédiát. Vagy az Állami Számvevőszéket. Ezt nem is olyan nehéz megcsinálni, mint azt a politika iránt élénkebben érdeklődő állampolgárokként gondolnánk. Miért kellene a széles közvéleménynek tudnia, hogy ki volt Domokos László azelőtt, hogy az ÁSZ elnökévé emelték volna? És miért ne vehetnék természetesnek, hogy a Fidesz hozzá tartozó – vagy közel álló – személyeket helyez pozíciókba? A szocialisták másként cselekedtek a maguk idejében? Na ugye! Attól még a demokratikus intézményrendszer létezik, működik, az egyre szemetszúróbb anomáliákkal – finoman fogalmaztam itt – szembeni berzenkedés pedig intellektuális vircsaftolás csupán. A legcinikusabb, legaljasabb hadjárat is határon belül marad, a híveket nem éri el, nem rendíti meg, a szavazótáborok méretét érdemben nem befolyásolja. Amennyiben véletlenül megtenné, vagy amennyiben felmerülne ennek a veszélye, még mindig van mód visszakozni. Ahogy meg is történt nemegyszer.
Fölénye ellenére sem biztos a Fidesz abban, hogy sikerül megnyernie a választásokat. Akcióik iránya és intenzitása mutatja, kitől mennyire tartanak az orbáni univerzumban. Mostanra a Jobbik lett az első számú kihívó, és bár a – nevezzük ekként az egyszerűség kedvéért – néppárti fordulat kikezdte a párt korábbi bázisát, a másik oldalon elfogadottabbak lettek Vona Gáborék. Ahogy egyre kevésbé tűnik tolerálhatónak a rezsim, úgy lesz mind tolerálhatóbb mindenki – avagy szinte bárki –, akinek akár minimális sansza van a rezsim megtörésére. Fideszes szemszögből komolyabb veszély nincs ennél. Nem véletlen, hogy miközben egyfelől radikális hívei elárulásával vádolják a Jobbikot, másfelől – ugyanazzal a levegővétellel – nyílt antiszemitizmust hánynak a szemére. Naná: a centrális erőtér csúfos kudarcát jelentené, ha a balosok hajlandók lennének tömegesen az általuk nemrég még visszakézből elutasított Jobbikra szavazni jövő tavasszal.
Innen nézvést taktikai-stratégiai ballépésként is értékelhető, hogy az ÁSZ közreműködésével minden korábbinál erőteljesebb támadás indult, amely a Jobbik starthoz állását is megakadályozhatta volna. A történet visszájára fordulni látszik. A jobbikosok nem lepődtek meg, a fideszisták harci kedve sem csökkent, de a baloldalon és liberális körökben sokan elgondolkodhattak rajta ismét, hogy ha ezt a vörös vonalat is átlépte a hatalom, akkor mely vonalak átlépése merülhet fel még, és hogyan is kellene ezt megakadályozni.
Vona Gáborék okosan reagáltak, amikor utcára hívták az embereket. A péntek esti békés tüntetés hatékony eszköznek sejlik ahhoz, hogy a párttal amúgy nem rokonszenvező népek is kifejezzék szolidaritásukat, jelezve, mi milyen módon fér – vagy nem fér – el elkötelezettségeik keretei között. De kétélű sztori ez is. Nagy fába vágta a fejszéjét a Jobbik. Ahhoz, hogy erőt mutasson, ezreket kell most megszólítania. Eredményesnek akkor mondhatja magát utólag, ha a tömeg méretei tényleg figyelemre méltók lesznek.
Persze mindenre be van készítve a válasz. G. Fodor Gábor ideológus már szerdán megpendítette egy tévéműsorban – némiképp önleleplezően –: a Fidesz abban gondolkodik, hogy csak a választás után kelljen kifizetnie a százmilliókat a Jobbiknak. Készen állnak tehát a visszakozásra ismét, ha kell, a kötéltánc megy tovább. De egyszer biztosan el fogják véteni a lépést. A paradoxonok ugyanis nem örök érvényűek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.15.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
