A nemzetiszocializmus hatalomra jutása után a világ legirigyeltebb kétkezi munkásai a németek lettek.
Fizetésük töredékért olyan egzotikus utakra fizethettek be, mint Olaszország, Málta, Görögország, Argentína vagy éppen az Egyesült Államok. A Kaliforniában a mai napig működő négy germán turistaházat még mindig a németek üzemeltetik. Mindezt a Hitler kezdeményezésére 1933. május 10-én életre hívott, a szakszervezeteket felváltani kívánó Német Munkafront (Deutsche Arbeitsfront – DAF) érdekvédelmi szervezete alapozta meg.
A társaság legfőbb célja az volt, hogy a nemzeti szocializmus eszméit a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban megkedveltessék a főleg baloldali gondolkozású német munkássággal. Ennek érdekében a Robert Ley vezette szervezet Franz Seldte munkaügyi, Kurt Schmitt gazdasági miniszterekkel, valamint Wilhelm Keppler az NSDAP gazdasági ügyekért felelős tisztviselőjével karöltve több akkut szociálpolitikai kérdést (államilag ellenőrzött bérezés, egészségügyi ellátás, szakképzés, étkeztetés, lakhatás stb.) oldott meg szinte azonnal.
A nemzetiszocialista mintagazdaságok megteremtése érdekében a DAF évről évre egyre több pénzt (1939-ben már 539 millió birodalmi márkát) fordított a vállalati menedzsment és munkavállalók műszaki képzésére, a termékek szabványosítására, az újabb technikai vívmányok kikutatására, valamint az egészségházak és munkáslakótelepek felépítésére.
1943-ig több mint 1600 minden kényelemmel ellátott parkosított munkásvárost és munkáskerületet építtetett a szervezet birodalom-szerte az angol kertvárosi mozgalom után szabadon, amit a lefoglalt szakszervezeti vagyonból és a 25 milliós tagságtól beszedett havi 50 pfenniges tagdíjból finanszíroztak. (1937-1938 között egyébként a német munkások átlagfizetése 150-200 birodalmi márka között mozgott.)
A ma is irigylésre méltó szociális védőháló és lakhatási körülmények megteremtése mellett a 4400 teljes munkaidőst és 106 ezer (más forrás szerint 1,3 millió) önkéntest alkalmazó DAF figyelme arra is kiterjedt, hogy a német „nemzeti közösség” kimagaslóbb és jólétibb szolgáltatásokat kapjon és használjon, mint a hasonló társadalmi rangú angol, amerikai és a holland munkások.
A KdF-mozgalom
Mivel a KdF anyagilag is támogatta a tömegsport elterjedését, így 1938-ban már több mint 8 millió munkás sportolt a frissen és folyamatosan átadásra kerülő sportpályák valamelyikén. Nagy népszerűségnek örvendtek azok a DAF által anyagilag is támogatott műszaki fejlesztések, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a mikroközösségek néprádiókhoz (DAF 1011) a lakosság pedig olcsó személygépkocsikhoz (KdF-Volkswagen) juthasson.
Az olasz Dopolavoro-mozgalom hatására 1935-ben indította útjának a DAF vezetősége a Kraft durch Freude (KdF), azaz „örömből fakad az erő” elnevezésű közösséget. A kezdeményezés elsődleges célja az volt, hogy a munkások „szabadidejének ésszerű és céltudatos felhasználásával a dolgozó embert minél bensőbb kapcsolatba hozza az egész nemzettel, és felébressze és elevenen tartsa benne azt az érzést és öntudatot, hogy nemcsak a munkapadnál, hanem szabadidejében sincs egyedül, hanem egy nagy közösség tagja.”
A szervezet ennek megfelelően arra buzdította tagjait, hogy gyakran látogassák a színházi előadásokat, hangversenyeket, ők maguk is tanuljanak meg zenélni, énekelni, hangszeren játszani, művészetekkel foglalkozni, varrni, úszni, sakkozni, ismerjék meg a természet szépségeit, a múzeumok kincseit, az ipari alkotásokat, az új technikai vívmányokat, bővítsék szakismereteiket előadásokon és tanfolyamokon, szépítsék meg lakókörnyezetüket, valamint higiéniailag is tartsák rendben munkahelyüket és új lakásukat.
Utazz olcsón!
Kétségkívül a KdF-mozgalom legnagyobb dobása a szervezett belföldi és a külföldi utazások, túráztatások megszervezése és népszerűsítése volt, aminek zökkenőmentes kiszolgálása érdekében 400, Ausztria és Csehország bekebelezése után pedig már 555 darab 150-200 ember befogadására alkalmas, hatalmas közösségi helyiségekkel, csarnokokkal, éttermekkel ellátott panzióvárost, nyaralófalvat, kempinget, turistaházat, hegyi melegedőt ácsoltattak össze, valamint 20 darab, összesen 2400 ágyas, 15-18 emelet magas szálloda építését rendelték el országszerte.
A hotelekkel rendelkező, úgynevezett KdF-városokat úgy jelölték ki, hogy teljesen lefedjék a teljes átépítésre váró öt Führer-várost (Berlin-Germánia, Hamburg, Linz, München, Nürnberg) valamint a 15 valamilyen nemzetiszocialista tiszteletbeli címmel rendelkező települést (Brunswick, Bréma, Coburg, Frankfurt am Main, Goslar, Graz, Innsbruck, Landsberg am Lech, Lipcse, Neumarkt in der Oberpfalz, Salzburg, Salzgitter, Soest, Stuttgart, Wels.) A kereskedelmi ingatlanok megépítésén kívül Robert Ley további öt, más forrás szerint tíz tengerparti üdülőváros (pl.: Prora) felépítését is elrendelte.
A KdF kínálta belföldi úti célokat 1934-ben még csak 2 millió, 1937-ben azonban már 9,5 millió turista vette igénybe. Az üdülési költségeket úgy alakították ki, hogy napi két márkánál többet sohase kelljen kifizetnie az üdülni vágyóknak, azaz a napi kötelező kiadásnak már magában kellett foglalnia a teljes ellátást, a szállást és az összes járulékos költséget (adók, strandszék, fürdőruha, törölköző stb.) is.
Hitler Béke-flottája
1933-ban a KdF 50 darabos hajórajával elindította olcsó (20 márkás) belföldi folyami hajóútjait is. A Rajnán, a Majnán és az Elbán elindított sétahajó-utakat csakhamar kibővítették a Budapestig, Belgrádig, majd a Duna-deltáig közlekedő menetrendszerű külföldi járataikkal. A folyami utakat évente 20 ezer turista vette igénybe, 10 napos ciklusonként váltva egymást.
Ugyanilyen, hacsak nem sikeresebb volt a hamburgi Blohm & Voss gyárban külön a KdF kérésére és anyagi finanszírozásával legyártott 12 darabos (ebből 6 bérelt) óceánjáró flotta által lebonyolított 8-14 napig teljes ellátással fűszerezett ,1939-ig 673 sikeresen levezényelt külföldi luxusút, amelyekért személyenként 30-45 birodalmi márkát kellett fizetniük a kétkezi munkásoknak. (Mint fentebb írtam a német melósok havi átlagkeresete 150-200 RM volt.)
Az óceánjáró flotta két zászlóshajóját, a Wilhelm Gustloffot 1937. május 5-én, a Robert Ley-ről elnevezett cirkálót 1938. március 29-én Hitler jelenlétében avatták fel és adták át a német munkavállalóknak. A „Hitler békeflottájának” is nevezett KdF-óceánjárók több mint 700 ezer munkavállalót utaztattak 1934 tavaszától 1939 szeptemberéig Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Líbia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság/Jugoszlávia, Japán és az Egyesült Államok partjaihoz.
A német munkásosztály egyszerűen imádta ezeket az olcsó és egzotikus úti célokat, hiszen sem Vilmos császársága alatt, sem a Weimari Köztársaság fennállása alatt még csak álmukban sem mertek arra gondolni, hogy ilyen helyekre eljuthatnak életükben majd egyszer.
A Wilhelm Gustloffot, amely 1945-ben menekülteket szállított Kelet-Poroszországból a Birodalomba, a gátlástalan szovjetek elsüllyesztették. 9000 civil halt meg akkor, mely 9-szer több, mint a Titanic süllyedésénél odaveszett lelkek száma, film azonban nem készült az eseményről mindmáig. A szovjet rendszer aljasságára jellemző, hogy ezért a „haditettéért” a Wilhelm Gustloffot elsüllyesztő tengeralattjáró parancsnoka, Alekszandr Marinyeszko 1967-es halála után bő 23 évvel, a Szovjetunió szétesésének hajnalán, 1990-ben poszthumusz megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Szovjetunió Hőse emlékérmet.
A Führer amerikai népvillái
Mint fent említettem, a KdF-mozgalom anyagilag jelentősen támogatta – mind belföldön, mind külföldön egyaránt – a megépíteni kívánt turistaházak, panzióvárosok kivitelezését. (Magyarországon Budapest mellett Balatonfüreden és Tihanyban épültek ilyen jellegű épületek.) Bár a Harmadik Birodalom 1937-1939-ig nem állt rossz viszonyban az Amerikai Egyesült Államok kormányával, a KdF óvatosságból az USA nyugati partvidékén megépíteni, illetve megvásárolni kívánt villáit a „Természetbarátok Klubja” nevű fedőszervezetén keresztül bonyolította le.
Robert Ley utasításai alapján az épületek kivitelezését, valamint a még a Német Császárság, illetve a Weimari Köztársaság ideje alatt megvásárolt épületek kibővítését, amerikai állampolgárságú német közösségeken keresztül oldották meg. Információink szerint a két ország egymás elleni hadba lépéséig 16 ilyen jellegű ingatlan épült az USA-szerte, amelyből négy még ma is üzemel.
Az egyik ilyen bajor stílusú faház a San Francisco-i-öböl fölött elterpeszkedő Tamalpais hegység Mill Valley nevezetű tájegységén található, amelyet bár 1914-ben építtetett Berlin, ám annak emelet-ráépítését, illetve melléképületekkel történő kibővítését 1935-ben rendelte el a KdF-vezetősége. Az alpesi tájra meglepően hasonlító hegységben álló villa 42 személy maximális komfortját látta el. A Ridge Avenue 30-as szám alatt található épületet nemcsak egy teakonyhával, hanem a német közösség erősítése céljából egy 56 négyzetméteres ebédlővel is ellátták.
A Muir Woods nevű erdőben – szintén német pénzből – ekkor épült meg egy kilátóval kombinált felvonó pálya is, amelynek használatáért érdekes módon csak az amerikai turistáknak, kirándulóknak kellett fizetniük, a németeknek sohasem. A másik három megmaradt épület szintén Kaliforniában épült fel. 1921-ben adták át az Oaklandi-öbölre néző Heidelmann Lodge-t, amelyet 1936-ban építtettek át egy tipikus háromszintes tiroli faházzá. Az épület méreteit jól szemlélteti, hogy külön helyiséget alakítottak ki a szerszámoknak, a könyvtárnak és a zeneteremnek; az elveszett ám később megtalált tárgyaknak, illetve a betegeknek/gyengélkedőknek.
A Heidelmann-ház nagyterme egyszerre 80 főnek nyújtott kényelmet. Szintén a mai napig használatos két dél-kaliforniai német villa, amelyek Sierra Madre-ban találhatóak. Mind a két bajor stílusú épület 1920-ban épült fel, s 1938-ban rekonstruáltatta őket Berlin. Érdekes tény, hogy a megmaradt négy villát a mai napig az amerikai német turista közösség üzemelteti, akik – zömmel a Harmadik Birodalom regnálása idején bevezetett – sör- és virsli fesztiválokat is itt rendeznek meg, mint a Maifest, a Sommerfest, vagy a Kinderfest.
Harcunk.info (Gyártástrend.hu, Jamrik Levente nyomán)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
