Vajon Magyarország is képes lesz kiszabadulni a történelmi fogságból? – Huth Gergyel nagyszerű írása.
Miközben a Békés Márton-i értelemben vett nemzeti blokk egyik része (nevezzük „blokknak”) lassan bezárja magát a számunkra idegen, angolszász neokonzervativizmus ideológiai börtönébe (lásd L. Simon László okfejtését az MCC Feszten szerzett benyomásairól), végre a „nemzeti” rész is ébredezni kezdett. Ennek egyik jele, hogy újra értelmes és építő közbeszéd indult Trianon meghaladásáról, a rendszerváltoztatás utáni két zavaros évtized hibáiról és árulásairól, a revizionizmus útjáról.
Ennek elsőrangú példája a Gloria Victis Közhasznú Alapítvány elnökének, Mátyás Sándornak itt, a Magyar Nemzetben megjelent írása, melynek már címe is markáns: Dél-tiroli típusú önrendelkezést az elcsatolt területeken! Az „elcsatolt” kifejezés önmagában sokat sejtető, hiszen az elmúlt évtizedekben a puhább konzervatív véleményformálók a revizionista fogalomtárunkat teljes egészében átengedték a Magyar Gárdától Jakab Péter bohócpártjáig terjedő ideológiai szélhámosoknak. Ez hiba volt, hiszen szégyenkezés és PC-béklyó nélkül kell beszélnünk feldolgozhatatlan veszteségünkről, történelmi hazánk szétszabdalásáról és a helyreállítás lehetőségéről. Mátyás Sándor így fogalmaz:
„Kultúránk lemorzsolódása az elcsatolt területeken az elmúlt évtizedekben döbbenetes méreteket öltött. A globalista ködösítésnek kiszolgáltatott nagyvilágnak tudnia kell, hogy ami nekünk itt a Kárpát-medencében drámai fejlemény, az a nemzeti kultúrákból táplálkozó egyetemes civilizációnak szintén hatalmas veszteség. Hogyan lehetne ezen az enyészetnek kitett állapoton javítani? […] egyértelmű, hogy maximális jogokat biztosító autonómiával” – írja a szerző, aki első lépésként 2024-re Hungária-nap kitűzését, az egész történelmi Magyarországot átfogó élőlánc megvalósítását javasolja. Ez csak egy jó példa a helyes, nyílt beszédre. A rossz példa pedig az utódállamok politikai elitjeihez való öncélú, önfeladó dörgölőzés – amit sajnos konzervatív körökben is megtapasztalhatunk.
Ugyanakkor Közép-Európa XX–XXI. századi történelme radikálisabb példákat is kínál számunkra. Előrebocsátom, hogy a most következő okfejtést, mint laikus újságíró, gondolatébresztőként írom, történészi igény és reális megoldások felkínálása nélkül, mégis tükröt állítva azon honfitársaink elé, akik a Szovjetunió bukása után meg sem kísérelték kihasználni a történelmi lehetőséget.
Horvátországban augusztus 5-én ünneplik a győzelem és a haza hálaadásának napját, mely egyben a horvát honvédők napja is. Van is mit ünnepelni, hiszen 28 évvel ezelőtt nyugati (és előzőleg némi magyar) segítséggel ezen a napon érte el diadalát a Vihar hadművelet, mellyel megalapozták a mai Nagy-Horvátország létezését, egységét.
Ami az ezen a napon piros kockákba öltözött horvátoknak diadal, a szerbeknek természetesen brutális veszteség, hiszen az Ante Gotovina vezérezredes által véghez vitt, valóban viharos gyorsaságú támadás során horvát források szerint 80-90 ezer, szerb források szerint 250 ezer krajnai szerbet üldöztek el a „jugoszláv” haderővel együtt abból a Boszniával határos ficakból, ahol ma is felrobbantott, romos házak sokasága emlékeztet a tragédiára.
A lényegében legyőzött szerb hadsereg ettől a naptól fogva folyamatos defenzívába szorult, így nemzetközi segítséggel végül felszabadult a brutálisan sokat szenvedett Szlavónia is, a jelentős részben magyarlakta Eszékkel és a horvát bánsághoz a történelem során soha nem tartozó, trianoni határkiegyenesítés gyanánt elvett Dél-Baranyával. Ez az ott élő magyaroknak is valódi felszabadulás volt, és az akkor még velünk szoros barátságot építő, újszülött Horvátország első helyen finanszírozta a szétlőtt, lerombolt magyar falvak újjáépítését. (Sajnos ez is kevés volt a háború elől elmenekült magyarság nagyobb részének visszatéréséhez.) Ne feledjük el, hogy a magyarok akkor éppúgy a szerb szabadcsapatok prédái, az etnikai tisztogatások áldozatai voltak, mint a horvát lakosság.
Meg lehet érteni a szerbeket is: ami a forró fejjel, meggondolatlanul kirobbantott jugoszláviai polgárháború következménye lett számukra, az felér Trianonnal. Jegyezzük fel, ilyen mértékű etnikai területvesztést az elmúlt évszázadban Európában a szerbeken kívül csak a magyarok és az osztrákok szenvedtek el, talán Lengyelország korábbi orosz annektálása sorolható még ide.
Augusztus 5. Szerbiában egyfajta gyásznap. Érdemes felidézni Alekszandr Bocan-Harcsenko belgrádi orosz nagykövetnek a Magyar Nemzetben is kifejtett álláspontját, miszerint „ugyanaz a tragikus sors várta volna a Donbászban az oroszokat, mint a krajnai szerbeket, ha a Nyugat és a kijevi rezsim terveit nem hiúsította volna meg az orosz különleges katonai művelet”.
Az igazságtétel nem a mi dolgunk, s jelenkori, szorongatott helyzetünkben nagyon zseniálisan teszi a kormány, hogy Balkán-szerte erős szövetségeket épít, megakadályozva, hogy a rossz emlékű kisantant újra körbeszorítson bennünket. Témám szempontjából sokkal fontosabb tény, hogy Horvátország ezzel a húzásával képes volt felülírni a számára elrendelt történelmi sorsot és kiszabadulni a XX. század komor világrendjéből. A mai Horvátország ugyanis sosem volt a horvátoké. Szlavónia jelentős része Magyarországhoz tartozott, a Tengermellék, azaz a mai Szlovéniától Fiume határáig tartó terület többnyire Habsburg-, kis időkre olasz igazgatás alatt állt, maga Fiume Mária Terézia korától fogva 1920-ig vitathatatlanul nemcsak a Szent Korona, de Magyarország exklávéja volt, Dalmácia városai magyar, velencei és török kézen cseréltek gazdát, majd közvetlen Habsburg-uralom alá vették azokat. Most mégis az egészet úgy hívjuk: Horvátország. Pedig a horvátok a győztes nagyhatalmak kívánságára, szerb gyarmatként váltak a későbbi jugoszláv királyság részévé. A szerbek mindvégig csak formalitásként kezelték a belső határokat, miként a párizsi rendszer kiötlői is, amikor például Dalmáciát vagy Fiumét egyszerűen odacsapták.
Hetzmann Róbert kiváló könyve, az Elveszett bástya a ma Vajdaságnak csúfolt terület sorsát mutatja be. Azt, hogy a török lándzsák mögött furakodva hogyan nyomultak be a szerbek a középkori Magyarország legcsodásabb, leggazdagabb térségébe, a Szerémségbe, majd azt Habsburg-intrikák révén hogyan szedték el tőlük a horvátok, egymás mellett nagy egyetértésben gyilkolászva a megmaradt magyarságot. Ennek a szláv belvitának, egymásnak feszülésnek lett később végterméke a Jugoszlávián belül autonóm jogokkal bíró Vajdaság. Mindezt csak annak igazolására citálom ide, hogy valóban régi viták és sérelmek húzódtak a kilencvenes évek szerb–horvát háborúja mögött, melyben mindkét félnek megvoltak a maga igazságai. Mégis végül az első, majd a második világháborúban is az ún. rossz oldalon álló horvátok arattak totális győzelmet. A Bill Clinton amerikai elnöksége idején előtörő oroszellenesség (és vele együtt szerbgyűlölet) lázában még azt is elfelejtette a horvátoknak a haladó Nyugat, hogy usztasáik a nácik leghűbb szövetségesei voltak, akik példátlan kegyetlenséggel üldözték a zsidóságot is.
S miközben Horvátország hihetetlen bravúrt hajtott végre, mit tettünk mi?
A mi internacionalista kommunistáink, Kádártól Gyurcsányig és Göncz Kingáig, tettlegesen és módszeresen elárulták a határon túlra szakadt magyarságot. De az is felért egy hazaárulással, amikor Antall József és Jeszenszky Géza – reméljük, csak szerintük – örökre lemondott a Kijevtől épp elszakadni próbáló Kárpátaljáról.
Releváns források, mint Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, Csurka István, a Magyar Út körök alapítója és Raffay Ernő, az Antall-kormány honvédelmi államtitkára állítja: a Szovjetunió felbomlásakor valódi ajánlatot kapott Magyarország a csehszlovák bitorlóktól sztálini korridorként elszedett Kárpátalja visszaszolgáltatására. S Kertész Dávid, a PestiSrácokon idén megjelent, A kárpátaljai népszavazás legendája című alapos írásából az is kiderül, hogy Jeszenszkyék úgy írták alá 1991. december 5-én (beszédes a dátum is, ugye?) a teljesen felesleges és a kárpátaljai magyarságnak végül semmilyen előnyt vagy jogot nem biztosító ukrán– magyar alapszerződést, hogy négy nappal korábban (!) népszavazást tartottak Kárpátalja teljes területi és politikai autonómiájáról.
A 92 százalékos részvétellel (!) lebonyolított népszavazáson a nagy többség az autonómiára voksolt, de Kijev lesöpörte az asztalról a végeredményt. Az Antall-kormány tehát elárulta Kárpátalját, pedig a borzalmas orosz–ukrán háború árnyékában mennyivel erősebb lenne most a nemzetközi pozíciónk, ha az eltartott kisujjú konzervatívjaink nem lettek volna ennyire vakok és gyávák! Mindeközben Franjo Tudman horvát elnök és Ante Gotovina tábornok már alighanem a nagy revans tervét szövögette.
A történelmi lecke tehát adott, ugyanakkor vért józan ember nem kívánhat. A Szent Korona és Magyarország nagy ünnepe előtt mégis érdemes elgondolkodni rajta, hogy képesek vagyunk-e megfordítani a történelem kerekét, vagy Kovács László nyomdokain lépdelve megtanulunk kicsik lenni.
Borítókép: Horvát katonák harcolnak a szerbek elleni háborúban Krajinában 1995 májusában (Fotó: Europress/AFP/Joel Robine)
Huth Gergely – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
