A hörcsögök tizenhárom hosszú éven át mindig mindenben vereséget szenvedtek. Ez hörcsögségükből következett, de erről nem vettek tudomást. Csak gyűjtötték pofazacskójukba azt a keveset, ami maradt még nekik, az a kevés az évek során egyre kevesebb lett, ettől a hörcsögök egyre hörcsögebbek lettek, acsarkodtak, egymásnak estek, és engesztelhetetlenül gyűlölték az egész világot. És meggyőződésükké vált, hogy a gyűlölet a világ természetes állapota.
Mindez aztán ráégett az amúgy is visszataszító, undok pofácskájukra. Egyre összehúzottabb szemekkel pislogtak bele a világba, büdös kis szájuk állandóan vicsorgott, és azt hitték, ez a mosoly.
Aztán egyszer, az utolsó utáni pillanatban, mielőtt éhen döglöttek volna, vagy beledöglöttek volna a vicsorgásba meg az acsarkodásba, sikerült összefogniuk, és itt-ott győzelmet aratniuk.
Nagyon boldogok voltak a hörcsögök, lapogatták egymás pofazacskóit meg a kis púpokat a hátukon, és fogalmuk sem volt arról, mit lát mindebből a többi erdőlakó.
A többi erdőlakó ugyanis mindebből csak annyit látott, hogy a hörcsögök az itt-ott aratott győzelmük után még inkább gyűlölnek, még jobban összehúzzák apró, gonosz, kifejezéstelen és ostoba szemeiket, és még jobban vicsorognak. És így, ilyen állapotban érkeztek meg a szezonnyitó erdei gyűlésre.
Jöttek a hörcsögök, kicsike, undok púpjaikon felborzolták a szőrt, kicsi, büdös szájuk kaffogott, hónuk alatt szorongatták a két perc gyűlöletre összeírt sorokat, amelyekről azt hitték, gondolatok, de hát, éppen gondolatuk nem volt nekik, sohasem.
Volt közöttük néhány különösen ocsmány nőstényhörcsög is, meg egy nyeszlett, szőrehullató kanhörcsög, akit már a hörcsögóvodában is mindig kiröhögtek, na annak kifejezéstelen, bamba és együgyű gombszemében sűrűsödött össze a legtöbb gyűlölség. Olyan pofát vágott mindig, mint egy hörcsög, akit éppen most vizelt le az oroszlán, na nem szándékosan, hanem csak azért, mert nem vette észre, mert őt soha, senki nem veszi észre, így aki arra jár, rálép meg ráhugyoz, az meg ordibál felfelé az avarból, és megesküszik magának, hogy az első adandó alkalommal gyilkolni fog.
Ez nagyon készült az első gyűlésre, hogy majd most megmutatja aztán a világnak, kicsoda is ő valójában, készült, ami nála azt jelentette, hogy behordta a gyűlésre a büdös és koszlott kamrájából, amit talált: száraztésztát, miegyebet. Igy tett most is, és nem sejtette a szerencsétlen, hogy ellopják előle a nagy pillanatot.
Volt ugyanis a hörcsögök között egy, az volt a legocsmányabb mindenhogyan. Varas-ótvaros pofáján ocsmány szőrzet nőtt, és olyan tekintetet hordott, amiért a kocsmában kérdezés és köszönés előtt, azonnali agyonverés jár.
Ez a hörcsög, miközben reggel, az erdei gyűlésre készülődvén felhúzta lyukas és büdös zokniját, azt fundálta ki, hogy most majd végre megmutatja mindenkinek, az egész hálátlan világnak, ki is ő valójában. Így is tett. Megmutatta. A gyűlés egy pontján ugyanis magasba emelt egy táblát, amire ráírta, hogy ide figyeljetek, ide figyeljen mindenki, engem bámuljatok, engem csodáljatok, ENGEM, A LÓNAK A FASZÁT!
Még a hörcsögök is elámultak ekkora hübrisz láttán.
Mert mégsem mindennapi, hogy egy fasz hörcsög lófasznak képzeli magát. És nem is marad ezek után kérdés, csak egy: ha egy hörcsög béfalja a lófaszt, mi marad utána? Egy hörcsögnyi vagy egy lófasznyi űr?
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
