A honvéd a csatatereken – Magyar Futár-lapszemle (1944. október 18.)
A múlt hét folyamán volt Magyarország nemzetiszocialista hatalomátvételének 77. évfordulója, amely alkalomból jómagam is publikáltam egy átfogó írást. Mivel abban a munkában elsősorban politika, s kisebb részben hadtörténeti szempontból közelítettem meg a dolgokat, úgy gondoltam, hogy érdemes egy külön cikket szentelni azoknak az önfeláldozó magyar harcosoknak, akik a csatatereken bizonyították be, hogy a nyomasztó túlerő ellenére is van még magyar élet és magyar becsület.
Erre a szándékomra a Magyar Futár nevű lapnál alkalmasabbat nem is találhattam volna, amely az aktuálpolitika mellett a korszak legszínesebb, legmodernebb hadijelentéseit tárta az olvasói elé. A honvéd a csatatereken című írás az 1944. október 18-i lapszámban jelent meg, de megtalálható a Józsa Béla által 2000-ben szerkesztett és összeállított Magyar Futár-válogatásban is, melyet ezúton is jó szívvel ajánlok mindenkinek mint igazi könyvkülönlegességet.
Emlékezzünk azokra, akik a gyalázatos átállási kísérletet megtagadva nem engedtek a várcimboraság parancsának, és tetteikkel, önfeláldozásukkal örökre beírták magukat a magyar történelem legfényesebb lapjai közé!
A honvéd a csatatereken
A honvéd a csatatereken úgy áll most helyt, ahogy tán még soha magyar katona bús és dicsőséges történelmünk során, amely pedig bővelkedik az egész emberiségnek példát mutató hősiességben…
Hírdetés
Legendák születnek a lángoló harcokban, melyek ott kavarognak a tiszántúli síkon, a váradi térségben, s a hadijelentések egyszerű, cicomátlan mondataiból felénk süt a halált megvető bátorságnak, s a félistenné nőtt férfi hősiességének fehéren izzó fénye. Olvasunk, tudunk maroknyi csapatokról, amelyek utolsó emberig ott haltak meg egy tiszai hídfőállásban, de nem tágítottak egyetlen lépést a hússzoros túlerővel szemben, s ismerünk honvédeket, akik tizedmagukkal szálltak szembe a támadó vörösök páncélos csordájával, s megállították a vad rohamot.
A földjét, otthonát, gyenge asszonyát, ártatlan gyermekét védelmező nép halálos és siratni valóan nagy hősiessége ez, tudata annak, hogy az emberség és magyarság megtartásának nincs más eszköze, mint a győzelem, vagy a becsületes halál, mert a nemzet sorsa ott dől el a harcok megtiport, feltúrt, gránátoktól és bombáktól tépett sebű mezején, s nem a tétova tanácstalanság, vagy az alkura kész hitvány gyávaság töprengő karosszékeiben!
A világ látja, hogy a magyar védi hazáját, s a férfi, aki ennek a nemzetnek soha meg nem csúfolt, be nem szennyezett fegyverét forgatja, az emberi szabadság és a nemzeti lét legmagasabb eszményeit vallja cselekedetével. Ez az erkölcsi jog az ősi földhöz: ez az elszántság, ez a hősiesség, amelyet szinte már mértékkel se lehet mérni, bármi lesz, – ez a jog a szabadsághoz, a nemzeti léthez a jövőben és semmi más.
Nekünk nincs egyéb kincsünk, mint a föld, a nép, s az a nemzeti öntudat, amelyet ezer esztendőn keresztül szívünkben hordoztunk, s amelyért nemzedékek temetkeztek sírba a monumentális történelem felé vezető utunkon. De ezt a kincset védelmezni akarjuk, s a magyar katona védelmezi is, azzal a biztos tudattal, hogy ha elvész, nem lesz többé számunkra értelme az életnek, amely csupán állati vegetálás, s a hitvány szolgaság végzete lehetne…
