…A holokauszt vallásosságig emelkedő kultusza és abszolút elsőbbsége a Gulaggal szemben ugyancsak érthetetlen a kelet-közép-európai ember számára. Párizsban nehéz megérteni, hogy régiónkban a nemzetiszocializmus és a kommunizmus rémtetteit egyformán elítéljük, hozzátéve, hogy az első láger építését „ellenforradalmárok” számára még Lenin elvtárs rendelte el…
Tamáska Péter: Emlékezetpolitika
S hiába von vállat az átlag francia, az utcákat járva be kell látnia, mindaz, amit a jobboldal írástudóitól hallott, mégiscsak igaz lehet
Az emberek egy történészt sem tartanak gyengeelméjűnek, míg erre komoly okot nem szolgáltat, mint például azok a nyugati emlékezetbúvárok, akik a kijevi ukrán Rusztól vezetik le a mai Ukrajna jogfolytonosságát. Vagy akik engednek a historizmus csábításainak, és úgy tesznek, mintha elhinnék a ceaușescui idők sívó homokba rejtett dákoromán kőtábláinak, hogy azok a traianusi „falragaszok” közlései. S míg a szlovák történetírás gyönyörködik a morva birodalom gyér forrásai fölött, addig az egykori felvidéki vármegyék gazdag latin és magyar szövegei, a városok gót írású, német kutatóknak is nehezen olvasható jegyzőkönyvei mellett elakadnak.
Ahogy mennek hátra az iratok diktálta szövevényes időben, a szlovák, ukrán vagy román kutató számára túl sok a levéltárakban őrzött idegen szöveg, s a lengyel vagy a magyar kormányzati szellem amúgy is érthetetlen számukra. Mikor Brüsszel felől friss emlékezetpolitikai szél kezd lengedezni, nyomban felébrednek. A karóba húzó Vlad megvédi Európát az iszlámtól, s Jánosík, akit öccsével együtt jó kurucként végeznek ki egy elkésett Rákóczi-összeesküvésben való részvételük miatt, a népnyúzó magyar nemesen éli ki magát. Az idegenforgalom sem rest: grinzingi hévvel Habsburg-császárokra tetet koronát Pozsonyban. S most, hogy egy bátor muzeológusnő elmondta, a szlovákoknak le kellene mondaniuk történelmi mítoszaik tényként való oktatásáról és szembe kéne nézniük az ország múltját meghatározó felvidéki magyar és német világgal, szavait sokan a nemzeti emlékezet meggyalázásaként fogták fel.
A történeti kultúra nyugatiak és keletiek közt is törésvonalon mozog. Jalta, Kelet-Közép-Európa elrablásával a mi szemünkben szemben áll Sztálingrád kultuszával, amelyet Nyugaton a második Verdunnek tekintenek. A mai orosz patriotizmus alapját is a Volga melletti nagyvárosban kivívott győzelem és a nagy honvédő háború kultusza képezi. (Az ukránok viszont honvédőiket a Vörös Hadsereggel szemben harcoló banderistákban s az ukrán felkelő hadseregben, az UPA-ban látják.) A holokauszt vallásosságig emelkedő kultusza és abszolút elsőbbsége a Gulaggal szemben ugyancsak érthetetlen a kelet-közép-európai ember számára. Párizsban nehéz megérteni, hogy régiónkban a nemzetiszocializmus és a kommunizmus rémtetteit egyformán elítéljük, hozzátéve, hogy az első láger építését „ellenforradalmárok” számára még Lenin elvtárs rendelte el.
Az emlékezetpolitika Nyugaton fedezetlen számlákat mutat fel: az auschwitziakat szó nélkül beváltják, a magadaniakat a Dalnyij Vosztokról viszont nagyítóval vizsgálják meg, nem hamisak-e?
A jobboldal ellen felhúzott történelmi csigaházba könnyű elsáncolni magukat, s kijelenteni, hogy nincs semmi baj, s amikor az új európai időszámítás elkezdődött, a fekete nullán Auschwitz állt. Van az egészben valami mélységes pesszimizmus, amelyben mintha a civilizációnk megszűnése iránti vágy is megbújna. Mintha túl az emlékezetpolitika viharain a „nosztalgikus forradalmár”, az értelmiségi tovább emelte volna a tétet, s most már nemcsak nemzethalálról, egy faj kiirtásáról, hanem egész civilizációnk megsemmisüléséről lenne szó. S ez a megsemmisülés tele van vágyakozással.
A két francia jobboldali íróra, Houellebecqre és Zemmourra gondolok. Éric Zemmour 2014-ben Le Suicide français (A francia öngyilkosság) című könyve a sikerlista élére került. A bevándorlás és az iszlám terjedése – írta – úgy játszódik le, hogy a tényleges politikai irányítás már kicsúszott a francia elit kezéből. (Hasonló folyamatok zajlottak le Oroszországban a bolsevik forradalom előtt s a weimari demokráciában Hitler megválasztása előtt.) A belső háború fő okai – így Zemmour, aki az Osztrák–Magyar Monarchia romjaiból keletkezett államok polgáraiban látja az európaiság utolsó nyomait – az idegenek, akik rendszerint irigylik, hogy a franciáknak milyen jól megy, és azt képzelik, hogy ezt a kérdést erőszakkal is el lehet intézni. (A maghrebi származású berber-zsidó Zemmour szerint országa hatvanhatmillió lakosából tizenkétmillió az „idegen”.) Az idegenek és az iszlám a szaporodást még mesterségesen, törvényileg – a polgári szabadság nevében – is elősegítik, s hiába von vállat az átlag francia, az utcákat járva be kell látnia, mindaz, amit eddig a jobboldal írástudóitól hallott, mégiscsak igaz lehet.
Egy évvel A francia öngyilkosság után jelent meg Houellebecq Behódolása, amelyről amerikai kritikusa, Mark Lilla azt írja, hogy nem annyira az iszlám térhódításának bemutatása az író célja, az iszlám csak kulcsfogalom, amely azt a visszatérő európai aggodalmat testesíti meg, hogy a szabadság mint egyedülvaló érték utáni vágy óhatatlanul katasztrófához vezet. Ember, hogy állsz a szabadsággal? – kérdez ránk a próféta. S kezünkbe nyomhatja Lenin egy prospektusát, amelyből világosan kiderül, ha a belső világok rendje, azaz a miénk, túlságosan eltér a külső világ rendjétől, akkor forradalom tör ki.
MHO
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
