A 125 éve született Szabó Lőrinctől választottunk ezúttal verset. Az erdőt szólítja meg a költő; az erdőt, a rengeteget, mely élet, hatalom, tiszta lehelet, fény és sötétség otthona. Az erdőt, mely örökös vágyunk, szerelmünk, szeretőnk, de amelynek kapuját félelemmel teljes tisztelettel lépjük át.
AZ ERDŐ BIRKÓZIK VELEM
Erdő, szeretőm! Óh, milliárd
élet vegyülete! szétdobált
akaratok tornyai, hatalom!
Óh erdő, új s ős társadalom,
s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,
akiket valami titkos akarat
dobott föl a fényig, – életek,
atompaloták, rengő rengeteg –:
ahová lépek, lábam habos
húsok ingoványán tapos – –
Zöld hús, és zölden zizeg a vér,
és minden mozdul, minden él,
habzsol, tolakszik, fenyeget,
tapogat, – Óh párás szédület!
Erdők lehellete, néma láz,
zsongó, édes gáztámadás,
alattomos, fojtó szerelem:
– jaj, az erdő birkózik velem! – –
Kérges karok örvénye, ringató,
s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh
indák! földindulás! – Süpped a láb,
forró zene lüktet csontjaimon át,
sötét fények, idegen erők – –!
– S lelkem letérdel az isten előtt.
Kép: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
