Telek, régi telek… Kinek ne jutna eszébe egy-egy régi tél, gyerekkori, ifjúkori tél? Kemény, csillagos, havas tél, fagyos éjszakák, deres hajnalok, decemberek, ünnepek… Babits Mihály nosztalgiával teli versét ajánljuk Kedves Olvasóink figyelmébe december közepéhez és a karácsony küszöbéhez érkezve.
EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarogtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen – mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult…
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.
Kép: Rippl-Rónai József: Babits Mihály (1923)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
