Évtizedekig hallgattak a japán nők második világháborús érdemeiről és traumáiról. Az intézményes hallgatás falait csak az 1990-es években kezdték áttörni.
A második világháború alatt a japán nők szerepét az engedelmesség, az önmegtagadás és a csendes áldozatvállalás határozta meg. Bár a birodalom háborús apparátusának működéséhez nélkülözhetetlenek voltak, a nacionalista ideológia létüket az államéhoz rendelte – részvételük évtizedekig láthatatlan maradt. A hallgatás kötelessége nem választás kérdése volt, hanem intézményesített kényszer.
Hogyan épült fel a hallgatás szabályozott formája és milyen háborús tevékenységekben vettek részt a nők? Ezekre keresi a választ a muyinteresante.com cikke.
A birodalom anyái az otthoni fronton
A japán nacionalista propaganda az alárendelt nők és anyák képét dicsőítette. A sintóizmus értékei és a bushidō patriarchális olvasata által inspirált katonai rezsim a „jó feleség és bölcs anya” modelljét erősítette, ami az odaadás, az engedelmesség és a közjóért való áldozatvállalás erényeit testesítette meg.
A háború alatt az eszménykép megváltozott: a nőknek nemcsak a jövő katonáinak felnevelésével kellett támogatniuk az országot, hanem azzal is, hogy aktívan részt vettek az ipari termelésben és a szociális jóléti tevékenységekben. A hivatalos retorika ragaszkodott ahhoz, hogy ez a változás ne torzítsa, hanem inkább erősítse a hagyományos női képet, ami a szimbolikus szerep és a gyakorlati funkció ellentmondásához vezetett.
A Pearl Harbor elleni 1941-es támadást követően a japán állam a Joshi Teishintai (Női Önkéntes Szolgálat) révén intézményesítette a nők munkáját. A kényszersorozás rendszere miatt nők ezreinek – köztük sok kiskorúnak – kellett elhagynia otthonát, hogy a hadipari gyárakban dolgozzanak.
Egyenruhákat, fegyvereket, lőszereket és repülőgép-alkatrészeket gyártottak rendkívül kizsákmányoló körülmények között. A hivatalos retorika munkájukat hazafias cselekedetként és erkölcsi kötelességként és magasztalta elkötelezettségüket.
Kényszerített hallgatás: a vigasztaló nők
A japán történelem egyik legsötétebb fejezete az „vigasztaló nők” (ianfu) története. Több tízezer, főként koreai, kínai, filippínó és indonéz nőt raboltak vagy csábítottak el, hogy szexrabszolgaként szolgáljanak a császári hadseregnek. A japán kormány és katonai vezetés együttműködésével megszervezett rendszer a harctereken, támaszpontokon és a megszállt területeken működött.
A japán hatóságok évtizedekig tagadták a történteket, a megbélyegzett áldozatok pedig sokáig hallgattak. Csak az 1990-es években kezdtek néhányan közülük megszólalni, de a hivatalos szervek és a társadalom tagadta vagy elbagatellizálta a „vigasztaló nők” tragédiáját.
Propaganda és behódolás között
A film, a rádió és a sajtó kulcsfontosságú szerepet játszott a japán nők képének kialakításában. A nőket az otthon angyalaiként vagy a munka hősnőiként ábrázolták, akik mindig a császár ügyének szentelték magukat. Panaszkodás, követelőzés és hangos szó nélkül végezték feladataikat.
Az állam által ellenőrzött média egységes képet közvetített a nőiségről, amihez a művészeknek, színésznőknek és íróknak is alkalmazkodniuk kellett. A korabeli női irodalom kerülte a rendszer közvetlen kritikáját. Gyakori témáik közé tartozott az anyaság vagy a nosztalgia – mindezt a fennálló rend megkérdőjelezése nélkül közelítették meg.
A háború után
Miután Japán 1945 augusztusában kapitulált, majd szeptember elején lezárult a második világháború az ország a gazdasági újjáépítésre, valamint a nyugati integrációra koncentrált. A nők háborús tapasztalatai mind a közbeszédben, mind a kollektív emlékezetben háttérbe szorultak.
A háború után választójogot kaptak, de a reformok szimbolikus jóvátételt nem tartalmaztak a birodalmi rendszer áldozatai számára. A hallgatás folytatódott, a társadalom el akarta felejteni a kellemetlen múltat. A női dolgozót, a „vigasztalók” vagy az elesett katonák özvegyei évtizedekig nem kaptak helyet a médiában vagy a tudományos kiadványokban.
Ellenálló hangok
Az 1970-es évektől kezdődően, majd az 1990-es években jelentek meg azok a történészi és feminista mozgalmak, amik megkérdőjelezték a nők láthatatlanságát. Kutatások, kampányok szerveződtek a nők ellen elkövetett háborús bűnök elismerésének érdekében.
Egyes túlélők a nyilvánosság elé tárták történeteiket. Kim Hak-sun, egy korai nő 1991-ben feljelentést tett, mivel a japán hadseregben szexrabszolgaként tartották. Tanúvallomása hasonló nyilatkozatok lavináját indította el, a japán bíróságok azonban vonakodtak elfogadni az állam felelősségét.
A háborúból örökölt traumákat az írók is elkezdték feldolgozni. Yūko Tsushima és Yōko Ogawa könyvei a felejtés elleni küzdelem csatornái lettek. Történeteik azonban még mindig a társadalmi cenzúra és az intézményi szkepticizmus falaiba ütköznek.
A japán nők a valóság és a diskurzus lövészárkában élték meg a háborút. Bár aktívan részt vettek a háborús erőfeszítésekben, tapasztalataikat elhallgatta a kötelességet, fegyelmet és engedelmességet magasztosító ideológia. Hangjuk visszaszerzése nemcsak történelmi igazságtételt jelent, hanem a másokat kizáró, elnyomó működési elvek megkérdőjelezését is.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
