Zsódi Viktor piarista tartományfőnök, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának elnöke tartott lelkigyakorlatot keresztény pedagógusok számára Budapesten, a Ferenciek terei Alkantarai Szent Péter-templomban (belvárosi ferences templom) március 5. és 7. között. A harmadik, egyben záró alkalmon a pedagógia jövőjéről és nagy lehetőségéről volt szó.
Zsódi Viktor piarista tartományfőnök március 7-én, szombaton az általa celebrált szentmisén elhangzott evangéliumi történetből kiindulva beszélt a pedagógusok és a pedagógia helyzetéről.
Az újszövetségi jelenet – Jézus és a szamariai asszony találkozása a kútnál – egyszerre hétköznapi és transzcendens, nagyon személyes és egyetemesen igaz, történelembe ágyazott és a történelmit meghaladó esemény: örömhír, amely a ma élő emberhez is szól – személyesen.
A bevezetőjében Zsódi Viktor is közvetlenül a tanárokhoz szólt. „Sokan úgy érkezhetünk erre a lelkigyakorlatra, hogy a belső akkumulátor már a piros sávban villog. És ez teljesen rendben van, ne érezzünk bűntudatot a kimerültség miatt.” A szamariai asszony történetében Jézus is elfáradt, leült a kútnál.
„A déli hőség, a hatodik óra, amely később majd a keresztre feszítés órája is lesz, egyszerűen elvette az erejét. Isten nem egy légkondicionált, steril égi irodából, valami távoli felhőkarcoló tetejéről akar instrukciókat osztogatni nekünk az életről vagy a nevelésről. Belép a mi emberi, poros fáradtságunkba. Amikor úgy érezzük, hogy egyszerűen nincs több energiánk a ránk bízott fiatalokra, tudnunk kell, hogy az Úr ott ül velünk a kút peremén. Velünk együtt szomjazik.”
Fegyverezzétek le a szavakat!
A következőkben a piarista tartományfőnök emlékeztette a jelenlévőket, hogy az elmúlt lelkigyakorlatos alkalmakon végigjárták a víz mellé ültetett fa és a reményteljes intézők útját. „Ma, a zárónapon a jövő távlatát keressük. Azt a felismerést, hogy a nevelés helye, a tantermünk, a fizika szertár, vagy épp’ az iskola zsibongó folyosója: valójában szentély.” De hogyan lesz a hétköznapi káoszból szentély? – tette fel a kérdést a szónok, majd XIV. Leó pápa gondolataival válaszolt is: „Fegyverezzétek le a szavakat, emeljétek fel a tekinteteteket, őrizzétek a szíveteket!”
A szavaink a legfontosabb munkaeszközeink, és legyünk magunkhoz őszinték: olykor ezek a legélesebb fegyvereink is. Egy feszült pillanatban az odavetett mondatunk, a szarkazmusunk olyan tud lenni, mint egy szike: egy pillanat alatt sebet ejt. A világunk is a „szavak háborúját” éli. A közösségi média hálózatai tele vannak agresszív, ítélkező, polarizált buborékokkal – fejtette ki Zsódi Viktor, majd arra figyelmeztetett, „ha a tantermet szentéllyé akarjuk alakítani, meg kell tisztítanunk a kommunikációnkat. Amikor Jézus a szamariai asszonyhoz lép, nem a nő zűrös múltját kéri számon rajta; nem támad. Egy végtelenül sebezhető, emberi kéréssel nyit: Adj innom! Jézus koldusként lép fel, hogy a kirekesztett, szégyenkező asszony adományozóvá válhasson, és ezzel visszaadja a méltóságát.
Ez az igazi pedagógia, amelyről az egyházi dokumentumaink is beszélnek:
Zsódi Viktor konkrét magyarázatot is fűzött mindehhez: „a keresztény pedagógia ott kezdődik, ahol a hatalmi szólamokat felváltja a valódi, lefegyverzett találkozás. A szavunk nem ítélet, hanem híd, ahogy a pápa mondja: fegyverezzétek le a kommunikációt minden előítélettől, haragtól, fanatizmustól és gyűlölettől; tisztítsuk meg az agresszivitástól!”
Átlátni a kamaszos pimaszság páncélján
A továbbiakban egy ószövetségi példából kiindulva vont le aktuális következtetéseket: „Sámuel prófétát egy nagy feladat elé állítja Isten: új királyt kell választania Izáj fiai közül. Sámuel meglátja Eliábot, a legidősebbet. Magas és erős. Ő a tökéletes „A-kategóriás” diák, aki mindig jelentkezik, akinek a füzete makulátlan, aki hozza a versenyeredményeket. Sámuel azonnal rávágja: Nos, itt áll az Úr előtt az ő fölkentje. Isten azonban leállítja: Ne a külsejét és magas termetét nézd! Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet (abban az esetben a legkisebb, Dávid szívét).
Emeljük fel a tekintetünket mi tanárok is a napló fölé, lássunk át a kamaszkori pimaszság tüskés páncélján, a szorongás láthatatlan falain! – buzdított Zsódi Viktor. – A tekintet felemelése azt jelenti: észre kell venni az Isten által elrejtett kincset abban, akit a világ a sarokba állított.
A szónok a továbbiakban visszatért az evangéliumi történethez. A szamariai asszony a városiaknak azt kiáltja: Jöjjetek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! De hogy idáig eljusson, egy apró, mégis óriási egzisztenciális jelentőségű dolgot kellett megtennie. János evangélista finoman, de határozottan megjegyzi: Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba.
A cinizmus és a megfelelési kényszer korsója
A korsó a teher szimbóluma. Az a tárgy, amellyel nap mint nap, a legnagyobb déli hőségben, fáradságosan mérte ki magának a túlélést. A korsó a kényszer, a rutin, a múltbeli kudarcok és a szégyen súlya, hiszen azért jött délben, hogy elkerülje az emberek tekintetét, mert a társadalom kitaszította. A korsó, amit otthagy, az ő régi élete és a korlátai.
Nekem mi ez a korsóm, amit folyamatosan cipelek? Az a kényszerképzet, hogy mindent tökéletesen kell csinálnom? A megfelelési vágy a vezetőség, a diákok, a szülők felé? A cinizmus, amely szép lassan rárakódott a lelkemre az évek során? Fel kell ismernünk a belső felszabadulás szükségességét, hiszen minden pedagógusnak az a célja, hogy a fiatalokban is felkeltse a vágyat a belső felszabadulásra – tanította a piarista tartományfőnök.
Tervezetlen találkozások
S a Szentatya harmadik megállapításához hozzáfűzte: „A szív megőrzése pedig azt jelenti, hogy rákapcsolódunk az egyetlen igazi Forrásra. Az ima, a jelenlétben való megállás olyan, mint amikor ráteszem a lemerült telefonomat a töltőre. Jézus arra figyelmeztet, hogy mindenki, aki ebből a világi vízből iszik, újra megszomjazik. De ő olyan vizet ad, amely örök életre szökellő vízforrás lesz benne.
A mi világunk teli van rossz kutakkal. A karrier, a diákok azonnali hálája, az anyagi biztonság hajszolása – mind olyan repedt falú ciszternák, amelyek nem tartják meg a vizet hosszú távon. Hagyjuk ott a korsóinkat a kútnál! A szamariai asszonnyal való találkozás arra tanít minket, hogy Isten a hétköznapi, profán pillanatokban, a napi rutin közben vár ránk egy tervezetlen találkozásban. Ott hív meg minket, hogy belülről járuljunk hozzá a világ megszenteléséhez.”
Beszéde folytatásában Zsódi Viktor a bibliai történet végére emlékeztetett. „A városiak kijönnek Jézushoz, hallgatják őt, majd azt mondják az asszonynak: Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.
Amikor a sztressz-szintünk az egekbe szökik
Ez a nevelés végső célja: eljuttatni a diákjainkat a másodkézből kapott tudástól – amit tőlünk hallanak – a személyes, megélt tapasztalatig. Hogy ők is azt mondhassák: Már nemcsak azért hiszem, mert a tanár úr/tanárnő mondta, hanem mert magam tapasztaltam (…) Amikor tehát hétfőn reggel megszólal a csengő, és belépünk a zajos terembe, emlékezzünk, hogy egy szentélybe léptünk be (…) Jövő héten, amikor az a bizonyos diák – tudjuk jól, melyik – ismét a legrosszabb formáját hozza, és a stressz-szintünk az egekbe szökik, próbáljunk meg megállni egyetlen pillanatra. Ne a megszokott rutinból, a fáradtságból válaszoljunk. Vegyünk egy mély levegőt, és lássuk meg benne a szomjazó, sebezhető embert, és magamban azt, akin keresztül Isten egy pohár tiszta vizet akar adni neki. Mert ott, abban az egyetlen, lefegyverző pillanatban az iskola zaja elcsendesül, és a tanterem valódi szentéllyé változhat.
A jövő távlata ott van a kezünkben. A világ és az Egyház jövője azé a fiatal nemzedéké, amely ebben a században született. Fegyverezzük le a szavakat, hogy építhessetek velük. Emeljük fel a tekintetünket, hogy meglássuk a csodát a ránk bízott életekben. És őrizzük a szívünket az Élő Víz forrásánál, hogy soha ki ne száradjunk” – zárta a beszédét a piarista tartományfőnök.
A szentmise végén a koncelebráló Kálmán Peregrin OFM plébános megköszönte Zsódi Viktornak, hogy fontosnak tartja a pedagógusok számára rendszeresen szervezett lelkigyakorlatokat, és Isten áldását kérve azt kívánta a piarista tartományfőnöknek, hogy ő is „lélekben és igazságban”, illetve a rendi karizma szerinti pietasban tudja vezetni rendtársait és a diákokat.
Fotó: Merényi Zita
Körössy László/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
